„Fekete reverendámban színfolt vagyok” – Beszélgetés Stift Zoltán börtönlelkésszel

– Hogyan lesz börtönlelkész egy pap, aki a rajzaival evangelizál?

– A papi szolgálaton belül sajátos hivatásnak tekintem a rajzolást, szerettem volna folytatni mindazzal együtt, ami hozzátartozik: kiállításokkal, közönségtalálkozókkal. A plébánosi életnél nagyobb szabadságot jelentő börtönlelkészi szolgálat megadja erre a lehetőséget. 2013 és 2015 között a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben dolgoztam. Bár nem vagyok az a katonás típus, nem ijedtem meg a feladattól. 2015-ben aztán a saját egyházmegyémbe kerültem, azóta a Szombathelyi Országos Büntetés-végrehajtási Intézet lelkésze vagyok. Nem kerestem ezeket a lehetőségeket, de bekerültem a börtön világába. Úgy gondolom, gyerekként senki nem vágyik arra, hogy börtönőr legyen, fiatal papként sem arra, hogy börtönlelkészként szolgáljon. De ha az élet úgy hozza, hogy ez lesz a dolga, lassan felfedezi ebben a feladatát.

A papot és a Jóistent is a szenvedő emberek keresik. Bárhol legyek is, ez mindenütt így van, ezért nem éreztem úgy, hogy a börtönlelkészi munka nagyon különbözne a másfajta szolgálatoktól.

Támaszkodni tudtam a sorkatonai szolgálat idején szerzett tapasztalatomra, és a kórházlelkészi múltam is segített, egyfajta hasonlóságot éreztem a két feladat között.

– Hogyan éli meg a lelkészi hivatását a börtönben?

– A felszentelt pap az Egyház jelenlétét testesíti meg a börtönben. Az elítélteknek olyan nagy szükségük van erre, mint a szomjas földnek a vízre. Hogy hol vagyok éppen, egy falusi lelkészségen, plébánián, betegek között vagy iskolában, igazából majdnem mindegy.

A lényeg, hogy papként legyek jelen. Fekete reverendámban színfolt vagyok a börtönben. Az évek során azt is megértettem, hogy nem a börtönlelkész ügyességén múlnak a dolgok.

Nem úgy megyek be a börtönbe, hogy elhatározom, én megtérítem, meggyőzöm, megszelídítem, valami jóba beszervezem az ott lévőket. Pap vagyok, a jelenlétem lehetőség, amivel élhetnek az emberek, és sokan élnek is. Ugyanakkor nagyon küzdelmes ez a szolgálat. De naponta megerősítést jelent, hogy valóban papként tekintenek rám az ottani emberek, azt várják tőlem, hogy a lelkipásztoruk legyek.

– Mit tart a feladatának az elítéltek között?

– Ferenc pápa azt mondja, a lelkipásztor feladata, hogy törődjön a nyájjal, együtt legyen vele. A börtönben beszélgetni kell az emberekkel, meghallgatni őket, és tanítást, buzdítást adni nekik. Közel kell lenni hozzájuk, mert csak így lehet átadni az Egyház örömhírét, nem programként, hanem jelenléttel, az adott keretek között, amiket időnként nagyon szűknek érzek. Az a dolgom, hogy a rendelkezésre álló időben megtegyem, ami tőlem telik és amire a fogvatartottaknak igényük van.

A vasárnap egy jelentős részét a börtönben töltöm. Kezdetektől a vasárnapi szentmisét tekintem egyfajta kristályosodási pontnak.

A börtön falai között, a kenyér és a bor színe alatt ott van áldozatával az emberré lett Isten. Közénk jön a szenvedés a lelki elhagyatottság, az élet feladása kísértésének helyszínén.

– Hogyan, milyen formában találkozik a fogvatartottakkal?

– Fontosak a négyszemközti és a kisebb – 2–5 fős – csoportokban zajló beszélgetések, ahogyan a közös imádkozós, éneklős együttlétek is, amelyeken a tanításnak is helye van. Pap vagyok, ezért a börtönben velem úgy beszélgethetnek az emberek, mint senki mással. Nagy nyitottságot és kitüntető figyelmet tapasztalok a kollégák és a fogvatartottak részéről is. Még a vallástól nagyon távol állók is tisztában vannak a gyónási titok fogalmával, így azok is kitüntetnek a bizalmukkal, akik egyébként nagyon meggondolják, hogy kinek mit mondanak el. Az együttlétek során sokat énekelünk, ezt nagy lelki erőforrásnak érzem. Igazi élmény nekem, hogy szeretnek énekelni a fogvatartottak. A templomokban mikor énekel együtt 70-80 húsz és ötven év közötti férfi?

Kerestem egy hangszert is, ami segít az éneklésben, és könnyen magammal tudom vinni a börtönbe; az ukulelét választottam. Amikor ott a szürkeségben közösen megszólaltatjuk a dallamokat a Szentírás tanításán alapuló szövegekkel, ugyanúgy működnek, mint a gyerekeknél.

– Mire van nagyobb szükségük az elítélteknek: a meghallgatásra vagy a tanításra?

– Hálásan fogadják mindkettőt. A szemináriumban a rektor heti buzdításait exhortatiónak neveztük. Ez a fajta tanítás a börtönben is nagyon helyénvaló, fején találja a szöget. Bátorítónak kell lennem, a fogvatartottaknak erre van szükségük ahhoz, hogy kibírják a letöltendő időt, mert nagyon nehéz a börtönben élni. Kell nekik a bátorítás, hogy ép lélekkel éljenek, és ha lehet, előbbre jussanak a lelki úton, amin a Jóisten vezet minket, bárhol vagyunk, a börtönben is.

Lelket kell önteni azokba az emberekbe, akiknek papírjuk van arról, hogy nincs helyük a világban, nem kellenek, ott vannak bezárva és kizárva.

Valamit mondani kell neki, és az Egyháznak van mondanivalója, amibe belekapaszkodhatnak.

– Hogyan fogadják ezt a börtönben élők?

– Akik szenvednek, akik magukra vannak hagyva, nagyon keresik az Istent. Sajnos sokszor még a keresztények is hamis képet hordoznak magukban: úgy gondolják, aki megtér, az a kegyelem állapotában repkedni fog a boldogságtól. Ezzel szemben az ember azt tapasztaltja, hogy ha eljut a hitre, nem jár nagy magasságokban, lehet, hogy nagyon is magányos és csüggedt. A kereszténység rámutat a megfeszített Istenemberre, aki felkiált a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Nem tulajdoníthatunk túl nagy jelentőséget annak, hogy pillanatnyilag hogyan érezzük magunkat.

Objektíven kell tekinteni a hitünkre: kapcsolatom van Istennel, hinni akarok benne, szeretni akarom, ez a lényeg.

Nem azzal kell foglalkozni, hogy ezt egy templom barokk szépségében élem-e meg vagy a börtön szürke falai között. A szentmisében Jézus ott van közöttünk. Ha rosszul érezzük magunkat, ha nincs kedvünk semmihez, akkor is ott van. A Katolikus Egyház liturgiája istenközelségbe segít bennünket, és ez a lényeg. A holdudvarhoz pedig azok az alkalmak tartoznak, amikor együtt énekelünk, amikor rajzzal kísérve beszélek az Egyház tanításáról.

– Milyen a kapcsolata a fogvatartottakkal?

– Misézek, beszélgetek velük, tanítok, viccelődöm, és velük együtt szomorkodom. Egyszerűen jelen vagyok közöttük. Igazi lelkipásztori kapcsolatban vagyok velük, úgy, mint az egyházközségi hívekkel. Persze szükség van egyfajta óvatosságra is. Figyelnem kell, hogy ne játsszanak ki huncutságokkal, és arra is, hogy akik valóban akarnak, eljussanak a hitéleti alkalmakra. Egy ponton túl nem szabad közel kerülni a fogvatartottakhoz, mert ez akár veszélyes is lehet. Akik börtönben élnek, általában nagyon jó emberismerők. Az életben maradás feltétele, hogy kiismerjék a másikat. Mi, papok is nyitott könyv vagyunk számukra, egyetlen gesztusunk alapján tudják, milyen emberek vagyunk, pillanatok alatt átlátnak bárkin. Ennek előnye is van, mert

ha őszintén tudunk köztük lenni, ha sikerül olyannak lennünk, amilyennek a Jóisten akar bennünket, akkor már a jelenlétünk is hatni tud rájuk.  

– Milyen a húsvét a rácsok mögött?

– Figyelek arra, hogy a börtön sajátos valóságában, pontosabban abból kiemelkedve megünnepeljük a húsvéti liturgiát. A húsvét arról üzen, hogy nem csak ez az életünk, van valami több ennél. Van értelme élni, mégpedig azért, mert Istennek minden ember fontos.

A fogvatartottak mélyen átélik a fájdalmas Boldogasszony és az Úrjézus kapcsolatát. Tudják, Jézus szenved amiatt, hogy az édesanyja szenved, és ő nem tud segíteni rajta. A börtönben nagyon ott van a szenvedésnek ez a spirálja.

Szenvedéseik egyik legfőbb oka, hogy féltik a családtagjaikat, aggódnak értük, és tehetetlenek. Jézus a mi életünket élte. Ő is szenvedett attól, hogy nem tudott segíteni a másiknak. De ebből az áldozatból született meg a megváltás.

Van értelme az életnek, akkor is, ha valaki börtönben van. Látszólag kudarc, amit megél, mégis ennek a gyümölcse a megváltás.

– Tapasztalatai szerint mennyire tudja élni segíteni az Egyház kínálta életvezetés a fogvatartottakat? A börtön világában is életre váltható ez a tanítás?

– Igen, nagyon is. De érteni kell az Egyház tanítását, mert a börtönviszonyok között lelepleződik, ha nem jól értem. Nem mondhatom a fogvatartottnak, hogy ha megtértél, onnantól kezdve minden jó és könnyű lesz, mert nem lesz könnyű. Jól kell érteni azt is, mit jelent, hogyha kérnek tőled, adj, és aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is, hiszen ez egy olyan közeg, ahol tényleg kaptál már pofont, és ha odatartod az arcodat, kapsz még egyet.

A szeretet arra kötelez engem, hogy ne adjak a másiknak lehetőséget a bűnre. De bocsássak meg, legyek türelmes. A börtönben nagy szükség van erre.

A keresztény ember nem érzelmes, érzelgős, finomkodó, hanem bízik a Jóistenben, gyermeki módon a gondviselésre hagyatkozik, és használja az eszét. Ha valami, akkor ez ott nagyon tud segíteni a börtönben. A nehéz helyzet megkívánja bizonyos erények gyakorlását. Sokakban kifejlődik például az önuralom. A megaláztatások miatt a börtönben lévőknek nagyon kell vigyázniuk arra, hogy kinek mit mondanak. Már önmagában az közelebb viszi őket a Jóistenhez, hogy tudnak uralkodni magukon. Ezt a képességet a szeretet szolgálatába lehet állítani. A börtönben nagy kísértés, hogy semminek nincs értelme. Van-e kiért, van-e miért összeszedni magukat? Ha nincs, az embert beszippantja az a világ. Sokat segíthet a munka; akik kapcsolatban vannak velem, általában örülnek a munkának, szeretnek dolgozni.

– Két éve a börtönlelkészek országos koordinátora.  

– A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából Berta Tibor püspök fogja össze a börtönlelkészi szolgálatot és folytatja, szorgalmazza mindazt, ami Bíró László püspökkel elindult. Koordinátorként az ő segítségére vagyok ebben a munkában. Igyekszünk felkínálni a elítélteknek az Egyház kincseit. Emellett fontosnak tartjuk a büntetés-végrehajtási intézetekben az állományi tagokkal való törődést is. Hosszabb távon ez nagy hatással lehet a börtön világára, hiszen ők azok, akik éveken át a fogvatartottakkal maradnak. Velük együtt bízunk abban, hogy húsvétra a rendkívül hosszúra nyúlt „találkozásböjt” lelket próbáló időszaka véget ér, és az egymást erősítő együttlétek újra hozzátartozhatnak majd a mindennapjainkhoz.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.