Kisasszonyok – Egy film a nőkről, nem csak nőknek

A napokban egy társkereső cég új reklámja tűnt fel az utcákon: „Magyarországon 2,4 millió szingli él. Idén jobban belehúzunk!” A plakát jobb alsó sarkában apró betűkkel olvasható, hogy a fenti szám a KSH egyedülálló és elvált személyekre vonatkozó adatain alapul.

Jegyesoktatáson vagy az esküvők előtti beszélgetések során két dolog van, amin öt év távlatából már nem lepődöm meg. Az egyik, hogy a párok átlagéletkora harminc év fölött van. A másik, ami ennél is szembetűnőbb, hogy a megismerkedésre vonatkozó kérdésemre sokan egyértelmű választ adnak: a nők azok, akik a legtöbb esetben már szinte az első perctől tudták, hogy a megismert férfi a nagy ő, míg a másik fél általában nem volt ezzel ennyire tisztában. Sőt, amikor a lánykérés felmerült, akkor is a nő volt az, aki mintegy rávezette a párját arra, hogy hozzák meg az életre szóló döntést az egymás melletti elköteleződésről. 

A fentiek alapján is úgy tűnik, a ma embere a döntéseit tekintve krízisben van. Mintha nehezen születnének meg az elhatározások, és ha mégis, később akkor is könnyen megváltoznak. Ha pedig nemek szerint szeretnénk megkülönböztetni a döntési képességünket, bár statisztikai pontosságú adatok nem állnak a rendelkezésünkre, úgy tűnik, mintha a hölgyek megelőznének bennünket, férfiakat.

Ebben a helyzetben üdítően hat a Kisasszonyok című film. Öt nő (egy édesanya és négy lánytestvér) kerül a fókuszba, akik tudnak döntéseket hozni, még ha ezek széles skálán mozognak is. 

A film az amerikai polgárháború idején játszódik. A középpontba azonban nem a háborús események kerülnek, hanem a négy lány és az édesanya, akiknek története percről percre bontakozik ki a néző előtt, és észrevétlenül áthidalja a mintegy kétszáz évnyi időbeli távolságot. Annyira sikeresen, hogy fél óra elteltével már szinte otthon érezzük magunkat a család házában, életében. A film egy olyan idilli világot varázsol elénk, amelyben mi is könnyen el tudjuk képzelni magunkat. Szívesen élnénk itt, ahol még a bántásokért is bocsánatot tudnak kérni egymástól az emberek.

Nem arról szeretnék most írni, hogy a történetet már hetedik (!) alkalommal viszik vászonra. Nem is azt szeretném értékelni, hogy a forgatókönyv alapjául szolgáló klasszikus regény, Louisa May Alcott műve hol helyezkedik el a világirodalomban. Hanem a már említett gyújtópontjára szeretnék fókuszálni: az emberi döntésre. Ki az közülünk, aki nem hozott még fontos döntéseket az életében? Sokan akár a legnagyobbat, az életre szólót is meghozták már. S persze tudjuk, hogy ha nem döntünk, az is döntés. Lényegében csak abban különbözünk egymástól, hogy a racionalitás, az érzelmek, az érdekek és a külső körülmények mikor és milyen mértékben hatottak a döntéseinkre és rövid vagy hosszú távon az életünkre.

A film is döntési helyzeteket, életeket mesél el. Az anya döntése tűnik a legkézenfekvőbbnek. A férje háborúban van, ő pedig nem hagyja, hogy ez a külső körülmény befolyásolja az életüket, a lányok sorsának alakulását. Mindent megtesz ezért, de nem erőlködve, hanem természetesen és hitelesen. Ezért sem okoz felháborodást, ami sok normálisnak mondott családban nézeteltéréshez vezetne. Nevezetesen az, hogy a tisztes jómódban élő család lemond a karácsonyi reggelijéről egy szegényebb család javára. Sőt, ajándékukat ők maguk viszik el a nyomorúságos viskóba. A lányok közül a legdrámaibb döntést a tizenhárom éves, törékeny testalkatú, beteges Beth hozza meg, aki széplelkű természetével a „szent” elnevezést is kiérdemli a családban. Amikor a betegség leküzdi az életerejét, férfiakat megszégyenítő bátorsággal néz szembe az elkerülhetetlennel, a halállal. A testvérek közül Meg hozza meg leghamarabb az életre szóló döntését. Megházasodik, és próbál boldog lenni, akkor is, ha később úgy tűnik, túl sokat adott fel magából. Amy biztonságot és anyagi jólétet remél a házasságtól, határozottan lépdel a párválasztás rögös útján, Jo pedig az írói babérok bűvöletében örökre szabad szeretne maradni, nem akar megházasodni. Egyvalami azonban mindannyiukban közös: egymásba kapaszkodva többet szeretnének elérni az életükben, mint amit az adott kor és a lehetőségeik kínálnak számukra. Sőt, szabadabbak, önállóbbak, bátrabbak akarnak lenni a kortársaiknál, és azok is.

A film véleményem szerint nem egy feminista kiáltvány – habár ezt sem nehéz belelátni. Aki nem alá-, hanem mellérendelt viszonyban, ajándékként és a férfiakkal egyenrangú személyekként tekint a nőkre, annak egy percig sincs rossz érzése e filmbéli nők láttán. A döntéseiket, az élethelyzeteiket mi, férfiak is a magunkéinak érezhetjük.

Az alkotás külön értéke, hogy bölcsen tanít: nem rágja meg helyettünk, és nem adja a szánkba a mondandóját, mindeközben pedig nagyon szép és vonzó képet nyújt a családról. Arról, hogy a család érték. A benne rejlő világ megsejtetheti velünk: ahhoz, hogy egyszer majd otthon érezhessük magunkat a mennyei Atya házában, már itt, a földön is otthonra, társakra kell lelnünk. Megérthetjük azt is, hogy az emberi élet, ha egyedül éljük, ha nincs férjünk, feleségünk, ha nincsenek szüleink, testvéreink, barátaink, végtelen és fájó magányosságba vezet. 

A film nagy erőssége a színészi teljesítmény is, amely a látottakat minden percben élménnyé varázsolja. A két idősík mozgatása közben kibontakozó cselekmény is elismerésre méltó. A zenei háttér és a díszlet – amely Oscart érdemelt –, egyenesen lebilincselő. A hazai forgalmazónak azonban feltétlenül a bűne, hogy a filmet csak feliratozva tette elérhetővé a közönség számára. 

A Kisasszonyok, mint minden jó, szép és igaz alkotás, végeredményben rólunk (is) szól. Jó látni és közel engedni magunkhoz ezt a hétköznapjainkból észrevétlenül ki- és felemelő, kissé varázslatba ejtő, ám korántsem „csöpögős” történetet. Ha számot vetünk kisebb-nagyobb döntéseinkkel, akkor magunkra, emberségünk lényegére ismerhetünk ebben a filmben. Egyedül nem lehetünk boldogok, csak embertársaink szolgálatában. Akárhogyan alakult is az életünk, ha van kibe kapaszkodnunk, ha a másik ember a fontos számunkra, ha oda tudjuk ajándékozni valakinek az életünket, a tehetségünket, a munkánkat, akkor nem vétjük el az irányt, hiszen végeredményben ettől lesz szép, boldog és élhető az élet, amely így Istenhez visz közelebb. A film végén óhatatlanul mosolyogva állunk fel a moziszékekből, mosollyal az arcunkon és a szívünkben. Csak rajtunk múlik, hogy ez a derű maradandó lesz-e az életünkben. Hogy tudunk, akarunk-e változni, és hagyjuk-e, hogy a saját döntéshelyzeteinkre orvosságként hasson ez a film. 

Fotó: Port.hu

Kuzmányi István/Magyar Kurír