„Jézusom, bízom Benned” – Elhunyt Maros Ildikó szociális testvér

Megszentelt élet – 2021. október 25., hétfő | 21:23

Életének 76. évében, 2021. október 23-án, Kapisztrán Szent János ünnepén az Úr hazaszólította Maros Ildikó szociális testvért, a ménfőcsanaki Evangelizációs Centrum egyik megálmodóját és létrehozóját. Németh Emma, a Szociális Testvérek Társasága kerületi elöljárója küldött szerkesztőségünknek nekrológot, melyet az alábbiakban közreadunk.

Maros Ildikó életét meghatározta a Szentháromságos Isten szeretete és szolgálata, a hazaszeretet, az emberek Istenhez vezetésének buzgalma, a nagy kegyelmek és a nagy szenvedések, keresztek. Sokféle súlyos betegséggel küzdött gyermekkorától kezdve, s ezek rendkívül változatos formában egész élete során végigkísérték. Facebook oldalán magát mégis Isten szeretett gyermekeként mutatja be, mivel a Szűzanya oltalma, Isten szeretete és a Jézusban való bizalom mindezekből kiemelték.

Szenvedései, keresztjei ellenére, sőt nem egyszer éppen ezeken keresztül tudott szolgálni Istennek és embereknek.

Ildikó 1946. február 1-jén Budapesten született, egy nyolcgyermekes katolikus család harmadik gyermekeként. Vérszerinti családja és egy, a szerzetesrendek szétszóratása után családtagként befogadott karmelita apáca vezetgette őt a Krisztus-követés útján. Kétnapos korában keresztelték meg a Margit körúti ferences templomban. Keresztelése után keresztanyja felemelte a templomban lévő Segítő Szűzanya képe elé, és felajánlotta a Szűzanyának, mondván: „Nem tudom, mi lesz ezzel a gyermekkel. Édesapja hadifogságban van, édesanyja beteg, és ki tudja, mi lesz ezután a világban. Légy hát Te Szűzanya az ő édesanyja, vigyázz rá, oltalmazd és vezesd őt.”

A Szűzanya oltalmát és vezetését Ildikó valóban megtapasztalta. Több év komoly betegeskedés, még járni sem tudást követően a család a Szűzanyához fohászkodott az akkor 5 éves kislányért, s ő hat éves korára meggyógyult, mehetett iskolába. Nyolcévesen felvette a skapulárét, ám 10 éves korában jött az újabb betegség. Sienai Szent Katalin életrajzát olvasva felébredt benne a vágy, hogy ő is olyan közel kerüljön Istenhez, mint Katalin. Napi szentmisére járó és áldozó lett, apáca akart lenni, olyan, aki Jézust viszi az emberek közé. „Ebben az időben szerelmes voltam az Úr Jézusba. Elmentem vele sétálni, üldögéltem vele a Duna-parton, stb. Az angyalokkal együtt takarítottam, és a Szűzanyával beszélgettem. Ezek nem látomások voltak, hanem a belső világom” – írta később erről az időszakról.

Krisztus keresztje gyermekkora óta szimbolikus jelentőséggel is bírt az életében. 13 éves volt, amikor Győrben a karmelita templomban letérdelt a falon lévő nagy kereszt előtt úgy, hogy rálásson, és fogadalmat tett örökre. Azt mondta az Úr Jézusnak, apáca lesz, de nem akar külföldre menni. Amíg ez itthon nem lehetséges, addig a betegekben szolgálja Jézust, ezért ápolónő lesz. Ehhez tartotta magát. Imádkozott, böjtölt, tanult és várt, de nem tétlenül.

Összefogta a körülötte élő gyerekeket, létrehozta a „Majd a gyerekek” egyletet, amelynek vezetője Jézus volt.

A kaland és játék mellett megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat, volt esti lelkiismeretvizsgálat is. 19 éves koráig évente megújította a fogadalmát, közben pedig íróasztala fölött a karmelita apácától kapott feszület függött.

19 évesen egy újabb súlyos betegség és ezen keresztül egy időre a fogadalmától való eltávolodás következett. Befejezte az ápolónőképzőt, megkezdte a győri kórházban a betegek szolgálatát, közben elvégezte az elmeápoló képzőt, a művese asszisztensképzőt, több apró tanfolyamot, végül az Egészségügyi Főiskola szakoktatói szakát is. Vezette a tanuló nővérek szakmai gyakorlatát, tanított több iskolában, ápolta kórházi betegeit, segítette a szomszédjait, családját. Valami azonban hiányzott.

Ebből a „hűtlen periódusból” az zökkentette ki, hogy építész édesapja – számára váratlanul – levette íróasztala fölül a feszületet, hogy megmintázza a korpuszt egy liturgikus tér számára. A feszület hiánya új, teljesebb megtérésre hívta. Hamarosan rátalált a karizmatikus megújulásra, ami visszavezette a Jézussal való mély kapcsolatra. Kezébe kaphatta az Oltáriszentséget és 20 éven keresztül áldoztathatta a kórházi betegeket.

Ismét megújította gyermekkori fogadalmát, bár a rendek betiltása miatt a szerzetesi életre még most sem látszott lehetőség. Ez mindaddig így volt, amíg a kórház marxista egyetemre nem akarta elküldeni Ildikót.

Ő akkor úgy döntött, inkább a teológia levelező tagozatát végzi el, ahol aztán – szociális testvérekkel találkozva – az illegalitás utolsó évében megnyílt az út a szerzetesi élet felé.

1988 augusztusában, a Mária-év végén, Magyarország újra felajánlásakor kapta meg az Úrtól a Szociális Testvérek Társaságába történő meghívást, ahova 1989. pünkösdjén be is lépett. Még ebben az évben rákos betegséget diagnosztizáltak nála. A betegség egy éve alatt Lelki Magvetés néven elindította a Szentlélek-szemináriumokat Győrben és környékén, majd amikor egy év betegszabadság után újra visszamehetett a kórházba dolgozni, munkája mellett hitoktatott, kisközösségi és regionális találkozókat szervezett Győrben, Sopronban és Ménfőcsanakon. Megalakulása óta tagja volt a Katolikus Karizmatikus Megújulás Országos Tanácsának.

1992 pünkösdjén tette le első fogadalmát. Szerzetes életére választott mottója: Jézusom, bízom Benned.

Jézusba vetett bizalommal úttörő munkára vállalkozott. 1993 januárjában Forrai Botond bencés szerzetes és Ildikó kezdeményezésére, az ő szobájában alakult meg az Evangelizáció 2000 Egyesület, majd még ennek az évnek a nyarán Várszegi Asztrik főapát letette a ménfőcsanaki Evangelizációs Centrum alapkövét. II. János Pál pápa felhívásához csatlakozva Krisztus 2000. születésnapjára készítették ajándékba az újraevangelizált Európát és keresztény Magyarországot.

Kezdődött a fizikai és lelki építkezés. Külföldi tanulmányutak, KeKaKo kurzusok elvégzése és itthoni elindítása, KeKaKo Evangelizációs Iskola, majd ebből a Szent András Evangelizációs iskola szervezése, közösségvezető képzések, ima- és egyéb szolgálatok.

S hogy mindehhez legyen ideje, újabb egy éves betegszabadság jött, térdizületi műtét, majd pedig a fájdalmak mellett szembe kellett nézni a rokkantosítással is. Az újabb kereszt új utakat nyitott, a fizikai betegek szolgálatát felváltotta a lelkek mentésének szolgálata.

Ildikó 1995-ben tett örökfogadalmat. Nincs más vágyam, mint egészen elégő áldozattá válni Isten oltárán – írta örökfogadalmi kérvényében. Továbbra is töretlen volt a bizalma Jézusban, aki a betegségeken keresztül Ildikó számára új utakat, az evangelizáció útját nyitotta meg. Forrai Botonddal és az Evangelizációs Centrum csapatával nem csak a Centrumba érkezőket szolgálta vezetői munkájával több, mint 11 évig, hanem Kapisztrán Szent Jánoshoz hasonlóan Ő is bejárta a fél Európát, hogy sok ezer ember számára hirdesse Jézus örömhírét.

S az áldozat sem maradt el. Újabb térdműtétek, sokízületi gyulladás és autoimmun betegség, kiújuló rák és két szívinfarktus mellett is szolgált.

Garzonlakása közösségi találkozóhellyé és imaszolgálatok helyévé vált, de fizikailag is segítette rászoruló szomszédait.

Csak amikor már mozgáskorlátozottsága miatt nem tudta elhagyni lakását, akkor költözött a társaság csobánkai otthonába, ahol a gondozónők segítsége mellett a testvérek szeretete próbálta enyhíteni sokféle betegségét.

Utolsó csepp véréig az Úr Jézust követte, benne bízott és kitartott mellette, ahogy azt örökfogadalma előtt Rómában, a vértanúk földjén, a Kolosszeum kőpárkányáról a nagy kereszttel szemben belekiáltotta a világba.

Fotó: Maros Ildikó FB-oldala

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria