„Lábujjhegyen léptem be ennek az oázisnak az életébe” – Interjú Rab Melinda piarista nővérrel

– Milyen érzésekkel érkezett?

– Egy aprósággal kezdeném, ami számomra nagyon kedves: tizenhárom éve, 2006. szeptember 12-én érkeztem meg Firenzébe, az anyaházunkba, hogy megkezdjem a szerzetesi képzést. Egy Mária-ünnepen érkezni és kezdeni egy új szakaszt az életemben – számomra jel volt. A Szűzanya jelenlétét éreztem, és védelmét kértem, örömmel és némi félelemmel a szívemben. Idén szintén a firenzei házunkban voltam, amikor ugyancsak szeptember 12-én elindultam Nagykároly felé. A Szűzanya oltalmáért imádkoztam, s hálás szívvel indultam az új küldetés felé. (...) hálát adok a nővérekért, szeretettel gondolok az idős nővérekre, akikkel a hazatérésem előtti évben lehettem. Mellettük élni és őket segíteni természetesen más jellegű feladat volt, mint a gyermekek nevelése. (...) Értékesek ők a rendben, mint ahogyan a nagyszülők is értékesek a családban! (...) Ezekkel az érzésekkel jöttem haza. Igen, haza, hisz már töltöttem egy időt Nagykárolyban, nem ismeretlen számomra, és mindig szeretettel gondoltam erre az oázisra és az ismerősökre. Mégis újnak érzem s nevezem e küldetést... Az akkori kislányok közül néhányan ma már férjhez mentek vagy hamarosan fognak, mások egyetemisták s keresik a helyüket az életben.

– Mit szeretne képviselni a gyerekek között, mire szeretné őket megtanítani, nevelni?

– Elsősorban a Jóisten szeretetének és irgalmasságának a tanúja szeretnék lenni, és a keresztény értékeket próbálom átadni. Ehhez kapcsolódóan Max Lucado Értékes vagy című története jut eszembe, ami a foltmanókról szól. Ez a kis történet azért jutott eszembe, mert a mondanivalója az én üzenetem a gyermekek és minden ember számára: hogy Istenünknek értékesek vagyunk – mindenki a maga módján. Ő a nevünkön szólít minket, mindennap várja, hogy felkeressük, hogy szóljunk hozzá. Azt akarja, hogy megtanuljuk és elhiggyük, hogy az az igazán fontos, amit ő gondol rólunk, mert annyira szeret minket.

– Hogyan tudja az eddigi tapasztalatait a nagykárolyi közösségben kamatoztatni?

– Az Olaszországban töltött évek alatt a tanulmányokon kívül a személyes tapasztalatok és a nővérektől kapott példa az, ami segít a további utamon. Az egészen kicsi gyermekekkel töltött idő például a szüntelen felelősségre és az odafigyelésre tanított: volt olyan kisfiú, aki tizenöt napos korában került hozzám, s egyéves koráig lehettem mellette. Ugyanígy minden korosztálynak megvannak a saját tulajdonságai és szükségletei, a szeretet és figyelem azonban minden korosztálynak alapvető igénye. (...) Az évek során azt tapasztaltam, hogy a példamutatás sokszor többet ér, mint sok szó, hiszen ha valamit szeretnék átadni vagy megtanítani, azt először én magam kell éljem.

– Az első hetek után hogyan látja a Nagykárolyban élő piarista nővérek helyzetét?

– Lábujjhegyen, halkan léptem be ennek az oázisnak az életébe, s azt látom és érzem, hogy a nővértársaim odaadó és őszinte szívvel gondozzák a tündérkert kisebb-nagyobb virágpalántáit. Mindegyikről tudják, mennyi napfényre és vízre, s főleg mennyi szeretetre és gondoskodásra van szüksége! Remélem, hogy belőlem is ügyes kertész válik majd, hogy a közösséggel együtt én is növekedjem Isten szeretetében. A nagykárolyi közösség szép lassan halad az útján, és hálás szívvel azt tapasztalom, hogy a nővérek munkáját és életét mennyire gazdagítja és segíti a munkatársak, jótevők, barátok jelenléte, hisz így mindannyian együtt építhetjük Isten országát.

Az interjú teljes szövege ITT olvasható.

Forrás és fotó: Romkat.ro; Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír