„Mezők lilioma” – Képzőművészeti kiállítás nyílt a tatai piarista kápolnában

A tárlat helyszíne rendhagyó. 1950-ben a kiürített piarista rendház kápolnájának ajtaját lezárták; évtizedeken át az ott lakó kollégista diákok sem tudták, hogy egy berendezéseitől, díszeitől megfosztott, lecsupaszított, templomméretű kápolna bújik meg ott. Az egykori rendház jelenleg oktatási központként születik újjá.

A kápolna felújításra vár, kopott falai sajátos jelentésárnyalatot kölcsönöznek az itt rendezett programoknak. Az épület sorsát beszédesen mutató falak között elhelyezett alkotások az egykori oltárképek, predellaképek, ereklyetartók és szobrok helyébe lépnek, és így szolgálják azt, amiért ez a hely megépült. A kiállított darabokat kivétel nélkül sajátos fénybe vonta a kápolna.

A kiállítás Máté evangéliumának szövegére, a hegyi beszéd részletére épül.

„Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is.”

A szöveg példázatai, szimbólumai, metaforái Jézus legfontosabb tanításait magyarázzák: a tanítást hitről, gondviselésről; az útmutatást a pusztuló anyagi javak és a maradandó értékek közti választásról – emellett a teremtett világ szépségének himnikus dicsérete is e sorokban rejtőzik. A művek megszületését, e tárlatra kerülését ezek a sorok indították el.

A részt vevő ötvenhárom művész alkotásai az evangéliumi szöveg kommentárjai, parafrázisai. Különös kommunikáció zajlik itt, amelynek médiuma az alkotás, kommunikáció egyszerre felénk és felfelé... köztes létben létértelmezés, vallomás és imádság között.

Mint Szunyogh László szobra, a Figura holdsarlóval: egy nagyon rusztikusan, durván mintázott alak, amint íjként megfeszülve próbál emelni egy fénylő, tökéletes égi idomot. (...) Vagy mint Kelemen Benő képe: töredezett emberi figura áll a liliomok között, s míg azoknak felfelé vezet az útja, a törékeny nádszál ember süllyed.

A kiállított alkotások többféle nyelven szólalnak meg – több műfajban, stílusban, hangnemben, esztétikai minőségben. A keresztény művészet hagyományos, sok évszázados toposzait megszüntetve-megtartva, abszolút kortárs alkotások.

Bizonyos dolgok (utalások, fogalmak, jelképek), a megjelölt témának köszönhetően, visszatérő módon jelennek meg.

A legjellemzőbb motívum a táj és a kert. A mező, a liliomok és a füvek említése a szentírási szövegben előhívta annak a kertnek a képét, amely a tökéletesség, a boldogság és béke kertje, az elveszített és azóta is vágyott idill kertje, a paradicsomkert, az éden. A képeken ábrázolt tájak, mikrovilágok, kertek, fák, levelek és virágok ábrázolása innen bontakozik ki, rejtett szimbolizmusuk ide vezethető vissza.

A tájak felett lebegő szárnyak, az ecsetvonás gesztusával felvitt rebbenés a tájat átható lélek jelképének, a Szentlélek galambjának, az angyal szárnyának nyomai. Sándor József Attila tájképén csak a szárnyak suhogását látjuk, amelyek egészen befedik előlünk a tájat, míg Egri Erzsébet tájképein a világ megkettőződik, és a láthatatlan nagyon finoman, de láthatóvá válik.

Fent és lent (a földi és égi kapcsán), kint és bent (a körbezárt kert kapcsán vagy a test és lélek viszonyában), mulandó és maradandó, fény és sötétség világa bontakozik ki egyre világosabban szemünk előtt.

Meddig terjed a szakralitás határa? Amíg Őt ábrázoljuk, az Ő kultuszát szolgáljuk, róla beszélünk; vagy tágabb értelemben: alkotását, a teremtett világot csodálva, megörökítve, virágszálaihoz lehajolva, vagy egészen szűken, magunkban keresve őt?

Amíg a kiállítás képei felett meditálunk, a felvetett gondolatokon és megközelítéseken töprengünk, a szakralitás útján járunk mi is. (...)

Szöveg és fotó: Kövesdi Mónika

Magyar Kurír