„Örömmel megyek haza Kárpátaljára” – Interjú Lucsok Péter Miklós kinevezett segédpüspökkel

– Kedves Miklós atya, mikor tudta meg, hogy püspökké fogják kinevezni, és hogyan fogadta?

– Körülbelül két héttel a november 11-ei kinevezés előtt tudatta velem a nuncius atya, hogy a Szentatya engem választott ki erre a tisztségre. Már előbb is tudtam, hogy ez valószínűleg be fog következni, ezért volt időm imádkozni előtte, s így békében igent tudtam mondani.

– Az első reakciója is ez volt?

– Először azt éreztem, hogy nem vagyok erre kész, ez nem az én Jézustól akart hivatásom. Át kellett gondolnom, át kellett imádkoznom, hogy tudom-e ezt a feladatot vállalni, meg tudom-e szeretni, van-e hozzá adottságom. S ima közben lassan világossá vált előttem, hogy ez a hívás Istentől származik: van hozzá kapacitásom, és Jézus megadja a szükséges kegyelmet, erőt, ha továbbra is Vele egységben fogok élni. Az volt a legfontosabb, hogy felismerjem, Jézustól származik-e ez a hívás az apostoli, pásztori szolgálatra. Azért fogadtam el a kinevezést, mert megláttam, megértettem, hogy valóban Jézustól ered – ezt lelkivezetőm is megerősítette.

– Milyen érzés hazajönni 25 év után?

– Ez olyan „na végre!” érzés. Az elmúlt 25 évben mintha felkészített volna a Jó Isten gondviselése: szinte egy kört jártam be a nagyvilágban, ahol mélyebben megismertem az Egyházat. Nagy, nyüzsgő városokban laktam, tanultam és szolgáltam (Kassán, Krakkóban, Szentpéterváron, Hmelnyickijben, Lembergben), most jó lesz végre visszajönni Kárpátaljára, ami nyugodtabb hely, közelebb vannak a hegyek, a természet, amit nagyon szeretek. A sokéves nagyvárosi szolgálat után pedig jól fogom érezni magam egy kisebb városban, Munkácson. Az is sokat számít, hogy kárpátaljaiként mindenhol külön meg kellett tanulnom, mi az emberek múltja, történelme, szokásai, és ez milyen hatással van rájuk. Most viszont hazamegyek, ahol otthon érzem magam, ismerem és értem a történelmünket, azt, ahogy a különböző nemzetiségek együtt tudnak élni nálunk.

Többen kérdezik tőlem mostanában, nem félek-e attól, hogy a prófétát éppen a saját hazájában nem szokták becsülni. Az identitásom megélésében azonban az foglalja el az első helyet, hogy Isten gyermeke vagyok. Jézus tanítványaként mélyen átélem azt, hogy az Ő teremtménye, gyermeke vagyok; elsősorban az Ő teremtményének érzem magam, és csak utána kárpátaljainak, ami pedig szintén fontos nekem. Az Istennel való szoros kapcsolat megadja ezt a békét és bátorságot. Ő fog vezetni engem.

Mindig kész voltam domonkosként is újabb helyre menni és ott szolgálni; most is kész vagyok oda menni, ahova az Egyházban Krisztus hív engem. Ezt tettem most is, amikor elfogadtam a kinevezést: az Ő hívását követem, és ilyen könnyű talán még sosem volt a szívem.

– Mit szól a sok pozitív kárpátaljai és ukrajnai reakcióhoz, ami a kinevezése kapcsán napvilágot látott?

– Nagyon sok szép reakciót kaptam sokfelől, a rendi testvérektől is, jó látni a sok örömöt (domonkos testvéreim azért persze szomorkodnak is, hogy el kell jönnöm a rendből). Az, hogy a kinevezésemmel kapcsolatban annyian megtapasztalják ezt az örömöt, szép jel; a Szentlélek jele, az Ő ajándéka; ezzel is jelzi, hogy ez valóban az Ő akarata volt.

– Milyen kapcsolatban van Majnek Antal püspök atyával?

– Mindig is jó testvéri kapcsolatban voltunk. Antal püspök nyitott és szeretetteljes ember; amikor Munkácsra jöttem, mindig meglátogattam, de volt, hogy ő hívott magával tolmácsolni. Mindig testvéri nyitottsággal fogadott. Mély egyszerűség lakik benne, szerény és bölcs ember. Miután a nunciusnál jártam Kijevben, és igent mondtam a Szentatya felkérésére, néhány napra Munkácsra utaztam. Többször találkoztunk azokban a napokban, s közben ez a testvériség még erősebb lett közöttünk: keresztényként, szerzetesként, papként, s nemsokára püspökként is még nagyobb testvéri egységben érzem magam vele. Jézus a mi testvérünk, tanítónk, Urunk, mindketten püspökként fogjuk Őt szolgálni Kárpátalján – éppen ezért egy mélyebb egység kezd kialakulni közöttünk. Már most is gyakran telefonálunk egymásnak, szervezési dolgokról beszélünk – már valamennyire el is kezdődött a közös munka.

– Mik a tervei a felszentelése után, mire fogja helyezni a hangsúlyt?

– A tervem ez: nyitott szívvel hallgatni, mit mond az Isten és az emberek, s szolgálni bölcsen és odaadottan.

Forrás és fotó: Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír