2010. augusztus 22., évközi 21. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 66,18-21)

A népek egysége Istennek tetsző. Izajás a többi prófétával egyetértésben félreérthetetlenül megfogalmazza és hirdeti ezt. Jézus az utolsó vacsorán hasonló módon imádkozik: „Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi.” (Jn 17,11) A próféta szavai alapján arra gondolhatunk, hogy a szabadsággal megajándékozott ember az oka annak, ha acsarkodnak egymásra a népek, a nemzetek. E magatartás mögött pedig az önzés vaksága húzódhat meg. Az a körülmény, hogy Jézus az Atyához fordul, amikor ezt az egységet óhajtva szól, arra a gondolatra vezet, hogy végeredményben Istenen múlik a népek, népcsoportok vagy akár az emberiség egysége. Különösnek tűnhet, de az ellentmondás látszólagos, és a kettő egyszerre igaz. Így igaz ez nemcsak a népek egységét illetően, hanem az élet minden területén. Ha meg is van az emberi törekvés valami jóra, kell még hozzá Isten áldása.

Különös gondolatot indíthat el a földi ember elméjében a prófétának az a kijelentése is, hogy Isten mintegy vágyik arra, hogy az ő dicsőségét a népek meglássák. Az ember szeret dicsekedni, és arra gondolhat, hogy Isten is dicsekedni akar, amikor a próféta tolmácsolásában így szól: „Eljönnek majd és meglátják dicsőségemet.” Nyilvánvalóan másról van itt szó. Isten volna az, aki rászorul az ember dicsőítésére? Nem. Arról van itt szó, hogy Isten részesíteni akarja az embert az ő dicsőségében, az ő isteni életében. Erről pedig Izaiásnál a 64. fejezetben olvashatunk: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.”

Gondolatok a szentleckéhez (Zsid 12,5-7.11-15)

„Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” Ha csak olvassuk e mondatot, legfeljebb annyit mondunk, hogy „hm!”. De ha a fenyíték a keservesen felépített vagy drága pénzen megvásárolt házam összedőlése egy árvízben, földrengésben, tűzvészben vagy bármi más természeti katasztrófa következtében, akkor már kevés a „hm!” Ha rákos daganat vagy bármi más súlyos betegség a fenyíték jele, akkor már a „jaj” is kevés. Ha halál ragadja el tőlem azt, akit szeretek, akkor nagyon nehéz megérteni, hogy megfenyíti az Úr azt, akit szeret. A zsidó levél szerzője is elismeri, hogy „Igaz, most minden fenyítés inkább szomorúságot okoz, mintsem örömet szerez, később azonban a megigazulás békés gyümölcsét termi annak, aki elviseli.” De mikor van az a később? Majd a testi halál után? Majd a mennyországban? Igen, a mennyországban, de az érti igazán ezt a választ, aki hozzágondolja, hogy ez a mennyország, Isten országa bennünk van. Lehet, hogy még csak mustármag formájában, lehet, hogy már megjelent a föld felszínén, mint törékeny növénykezdemény, de mindvégig suhog fölötte az ostor, és annak kezében, aki szeret, és saját életében akar részesíteni minket.

Gondolatok az evangélium alapján (Lk 13,22-30)

Úgy is tekinthetjük, hogy a mai vasárnapra kijelölt evangélium válasz egy kérdésre, melyet a mai vasárnap szentleckéje sugall. Ha ostorsuhogás és ostorcsattanások között épül bennünk Isten országa, akkor ki lehet bizonyos afelől, hogy őbenne Isten országa vajúdik? Sokan vannak-e, akik célba érnek? Az evangéliumban az Úr Krisztus helyes irányba tereli válaszával a kérdezőt. Bizony keskeny az út és szűk a kapu, de csak ezen a keskeny úton haladva és csak a szűk kapun át lehet bejutni Isten országába. Világosabbá válik ez a hasonlat, ha egy másik mellé állítjuk. „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.” (Mt 19,24) Ki a gazdag? Aki sok mindenhez ragaszkodik. Minden boldogtalanság oka a ragaszkodás. Ragaszkodásainkat le kell győznünk. Hogyan? Erre ad tanácsot Anthony de Mello (A szeretet útja, A tű foka)

A következő igazságokat kell felismerni, látni:
1) Hamis feltevésbe kapaszkodom: abba, hogy egy bizonyos személy vagy dolog nélkül nem lehetek boldog. Vedd sorra, hogy mihez ragaszkodsz. Próbálj meg lélekben lemondani róla. Először nehéz lesz, a szíved tiltakozni fog. Az a pillanat azonban, amikor sikerül belátnod feltevésed hamisságát, a felszabadulás csendes de hatalmas örömét hozza.
2) Tanuld meg úgy örülni személyeknek és dolgoknak, hogy nem ragaszkodsz hozzájuk.
3) Tanuld meg, hogy szereteted minél egyetemesebb legyen. Saját gyermeket szeretni az ösztön is segít. Aki át tud lépni e bűvös körön, és más gyermekét is szeretni tudja, az megszabadul a ragaszkodás gyötrelmeitől.

Amit pedig a mai evangélium végén hallunk elsőkről és utolsókról, össze kell vetnünk más példabeszédekkel, melyek Isten országáról mondanak el valamit más és más oldalról megvilágítva annak titkát. Ilyen példabeszéd a szőlőművesről és a szőlőmunkásokról szóló. Ez utóbbit pedig kiegyensúlyozza a talentumokról szóló példabeszéd. Ezek mind együtt közelítenek a titokhoz, mely bennünk bontakozik: Isten országának titokzatos valósága. Egy hasonlattal is próbálom megvilágítani, hogyan tanulja az ember megélni e mondat valóságát: „Isten országa bennetek van.”

A kismadár, amikor kikel a tojásból, alig érzékel valamit a környező világból, a szemét sem bírja kinyitni, csak a száját, de azt jó nagyra. Enni tud, és ennie kell. Csipogni is tud, de szinte csak akkor, ha jön az öregmadár az eleséggel, vagy ha már sokáig nem jön. Lassan nőnek a tollai, már kevesebbet csipog és többet észlel a világból, de még nagyon kényelmesnek érzi a fészket, és valahogy érzékeli, hogy ha lepottyanna a fészekből, vége lenne. Jól érzi magát a fészek biztonságában. Egyre gyakrabban figyel azonban az eleséget hozó szülők repülésére. Érzi, hogy erre ő még képtelen, de azt is érzi, hogy képes lesz rá, és álmodni kezd a repülésről. Egy szép napon meglebbenti szárnyait, és egy pillanatra megérzi teste könnyedségét. Több nap is eltelik, amíg ég a vágytól, hogy repülhessen, de nem meri még elhagyni a fészket. Eljön a nap, amikor kiesik a fészekből, vagy kilökik abból, vagy rászánja magát a repülésre, és repül, de hamarosan földet ér. Nagy szívdobogással, halálra rémülten húzza meg magát egy sarokban a földön. „Úristen! Ilyen nehéz és félelmetes a repülés!?" – gondolja egész lénye, miközben remeg. Csak a leselkedő félelmek adnak neki erőt, hogy újra repüljön. Lassan megtanul repülni, és már más lesz számára a világ, és ő is más lesz a világ és önmaga számára, amikor biztonsággal lebeg messze föld fölött, és élvezi a magasságot, mely korábban szédítő volt, most mámorító.

Így vagyunk mi is a lelkünkkel, mint a kismadár a szárnyaival.

Buzgán József