Figyelni a jelekre

„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy »meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk«. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött.”

Pilinszky János sorai nagyszerű alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy Jézus virrasztásra felszólító szavainak utat találjunk az életünkben. Az evangélium úgy írja le a jelen állapotunkat, mint a ház urának távollétében teljes felhatalmazást kapott szolgákét: hatalmat kaptunk a saját létünk felett, Isten teret enged szabadságunknak, lehetőséget ad arra, hogy alakítsuk a világukat, az életünket. Mindez már a miénk, mégis meg kell tanulnunk vágyakozni arra, hogy az ajándékozó visszatérjen, és vele együtt vehessük végleg birtokunkba azt, amit most ideiglenesen bíztak ránk.

A várakozásban a ház élete nem bénul meg, működése nem áll le. Nappal ki-ki végzi a feladatát. Az evangéliumi példabeszédben megmutatkozik, mi a hivatásunk, a küldetésünk: úgy alakítani a világot, hogy a biztosan hazatérő Úr minél inkább a kedvét lelje benne. Éjszaka viszont virrasztani kell, nehogy elmulasszuk a találkozás örömét. Az éjjel érkező házigazda képe a spirituális, Istenre figyelő, imádkozó énünket szólítja meg: Tudnunk kell megállni, abbahagyni a munkát, és belehallgatni a homály csendjébe, figyelve a jelekre, melyek a közeledő találkozásra utalnak. Az olvasott igében, lelkünk rezdüléseiben, a világot megrázó eseményekben, emberi találkozásokban kereshetjük, hogyan közeledik hozzánk életünk Ura.

Szerzetesként különösen kedves számomra a kapuőr alakja. Kívül áll a ház nyüzsgésén, és nincs más dolga, mint hogy éjjel-nappal figyeljen a jelekre. Ő az első, aki észreveszi, ha a találkozás pillanata elérkezett. Ami az Egyházban igaz a szerzetesekre, annak a világban általában igaznak kellene lennie a keresztényekre. Éber kapuőrökként most, advent elején különösen arra hív minket Jézus, hogy higgyük, vegyük észre és hirdessük: amire várunk, az nem a távoli jövőben zajlik majd. A ház Ura közel van, és azért jön, hogy végleg nekünk adjon mindent, ami már most a miénk.

A gazdasági világválság idején egy postahivatal távírói állást hirdetett. Sokan jelentkeztek a munkára, s miután a postamester mindenkit meghallgatott az irodájában, a jelöltek feszülten várakoztak a postahivatal terében, ahol kattogtak a távírógépek. Egyszer csak az egyik fiatal, szemlátomást tapasztalatlan férfi kilépett a többiek közül, és kopogtatás nélkül benyitott a postamester irodájába a többiek nagy meglepetésére. Néhány perc múlva a postamesterrel az oldalán jött ki az irodából, aki közölte a jelenlévőkkel, hogy a fiatalember kapta meg az állást. A többiek méltatlankodtak, úgy érezték, becsapták őket, biztosan protekcióval jutott hozzá az álláshoz a fiatalember. Kérdéseikre a postamester ezt felelte: „Uraim, az elmúlt fél órában, amíg önök itt várakoztak, az egyik távírón folyamatosan azt az üzenetet adtuk le morzejelekkel, hogy aki szeretné az állást, az kopogtatás nélkül jöjjön be az irodába.”

Baán Izsák OSB

Magyar Kurír