A viharban is velünk van

Nézőpont – 2021. június 19., szombat | 16:00

Évközi 12. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 4,35–41)

A tó, amelyen a tanítványok hajóznak, nem más, mint a világ, az életünk, amely tele van az egzisztenciánkat fenyegető, veszélyes viharokkal. A hajó, amelyben utaznak, a saját létezésünk.

A vihar az életünk vihara, megpróbáltatásaink sorozata, hasonlóan az olvasmányban szereplő Jóbhoz, akiről tudjuk, hogy mindenét elveszítette, ami fontos és értékes volt számára, mégis töretlen maradt az Istenbe vetett bizalma. Isten nem azért engedi meg a viharélményeket, mert gyengék vagyunk, hanem azért, mert erősnek képzeljük magunkat, olyanoknak, akik nélküle és tőle függetlenül is tudnak boldogulni. Isten a beképzeltségünkben és az erős egónkban nem tudja elrejteni ajándékait, ezért megtörténik, hogy a gondviselés nem akadályozza meg bárkánk viharba sodródását.

A világjárvány által hosszú hónapokra lebénított életünket jól visszaadja a mai evangéliumban szereplő vihar képe. Valódi sötét felhők és hatalmas hullámok fenyegették a létünket, a terveinket, a kapcsolatainkat, és a „hogyan tovább” feszült szorongása az uralma alá hajtotta az egész életünket. Az apostolokhoz hasonlóan mi is elveszetté váltunk, csak hánykódtunk a viharos vízen. A tanítványok két fontos felismerésre jutnak a viharban. Az egyik, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vannak, törékenyen, irányt vesztetten és egymásra utaltan. A másik döbbenetes élményük pedig az, hogy velük van Jézus, de alszik. Mi is ugyanígy újra meg újra ráébredünk, hogy külön-külön, a magunk erejéből nem tudunk előrejutni, hanem csakis együttesen, és Jézusba kapaszkodva, aki a mi hajónkban is ott van.

Jézus alszik a bárkában. A viharban is velünk van az élet ura, aki értelmet és célt ad a létünknek, sokszor mégis félünk. Az apostolokhoz hasonlóan tévesen mi is azt gondoljuk, hogy Jézus közönyös irántunk, nem törődik velük. Nemegyszer úgy érezzük, mintha Istent nem érdekelné az életünk, mintha nem hallgatná meg az imádságainkat, nem venné észre a szükségünket. Hajlamosak vagyunk arra, hogy amikor bajba keveredünk, nem Istenhez fordulunk először, hanem saját terveket kezdünk szőni, igyekszünk kitalálni, hogyan is vészeljük át az adott helyzetet. A túlélésre játszunk, pedig a mi bárkánkban is ott az Isten, és csak azt kellene tennünk, amit a tanítványok tettek: fel kellene ébresztenünk Jézust. Aki Istenbe veti a bizalmát, nem tud elveszni.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” – szólít meg minket is Jézus. A hit kezdete az, amikor tudatosul bennünk: rászorulunk Istenre. Nem vagyunk elégségesek önmagunknak, egyedül elsüllyedünk, szükségünk van az Úrra. Akkor, akárcsak a tanítványok, mi is megtapasztaljuk majd, hogy ha ő a fedélzeten van, nem fogunk hajótörést szenvedni. Isten ugyanis mindazt, ami velünk történik, képes jóra fordítani, még a legrosszabb dolgokat is. Jób élete ennek az igazolása.

Teljesen át kell adnunk az életünket Isten irányításának, és akkor soha nem fogunk elveszni. Bármekkora viharba kerülünk is, bármilyen nagy próbatételen esünk is át, ő mellettünk lesz, vele átérhetünk a túlsó partra. Merjük átadni az életünket Istennek, és hagyni, hogy ő vezessen bennünket!

Németh Norbert

Kapcsolódó fotógaléria