A brexit és a tékozló fiú

A tékozló fiúról szóló híres példabeszéd Lukács evangéliumának 15. fejezetében olvasható. Mint minden evangéliumi parabola, ez is több síkon értelmezhető. De mint minden példabeszédben, ebben is mindenekelőtt ott izzik az emberi dráma, ami Jézus mély emberismeretét tükrözi. Én most erről akarok írni, a teológiai mondanivaló sérelme nélkül.

Egy jómódú ember kisebbik fia úgy érzi, hogy ő jobban boldogulna egyedül. Neheztel, mert otthon nem becsülik meg őt eléggé. Apja és bátyja talán nem méltányolják őt kellően, pedig ő családját szolgálja, ahogy akkoriban – amint ez magából az elbeszélésből kiderül – természetes volt. Szabadságra, külön utakra vágyik. Úgy érzi, családi kötelékek és gyámkodás nélkül nagyobb jólétben élhet. Kikéri az örökségét, amit azután egy távoli országban eltékozol.

2020. január 31. éjfélkor Nagy-Britannia és Észak-Írország, az Egyesült Királyság elhagyja az Európai Uniót. Hogy jön ez ide?

John Lukacs, a közelmúltban elhunyt nagy magyar-amerikai történész írta, hogy a népek egymás közötti kapcsolatai az emberek egymás közötti viszonyainak mintájára alakulnak. A népeknek, nemzeteknek – csakúgy, mint az egyénnek – jellemvonásai vannak, amelyek persze nem állandóak, a történelem alakítja őket, de még inkább ezek alakítják a történelmet. Ami állandó, visszatérő elképzelése az egyes embernek és így a népeknek is, hogy egyedül jobb lenne. Én jobban ismerem magam, mint bárki más. Én vagyok a szuverén, nem más – mondja az egyén. A szuverenitásunkról nem mondunk le, nekünk senki ne dirigáljon – hirdetik politikai programok, pártok, vezetők, mozgalmak. A brexitet meghirdetők azzal nyerték meg a brit választókat, hogy az Európai Unióból kilépés rég nem látott gazdasági lehetőségeket kínál az országnak. Ha bajok vannak, azért az Európai Unió, vagyis nem mi, hanem valaki más a felelős. Elég megszabadulni ezektől a kötelékektől, és semmi nem áll többé egy új felvirágzás útjában.

Egy jezsuita barátom szentbeszédében halottam egyszer: nem az a kérdés, hogy az ember szolgál-e, hanem csak az, hogy kinek. A tékozló fiú hamarosan nyomorúságos helyzetben találta magát. Ennivalóra sem futja már. Ezért elszegődik disznópásztornak. De még a disznók eledeléből – a moslékból! – sem adnak neki. Ez a fiú nem akart atyjának szolgálni. Szabadságra vágyott, és mindenki rabszolgája lett. Akkor magába száll. Megbánja atyjával szembeni hűtlenségét. Felkerekedik, és hazatér. Valójában ekkor nyeri vissza szabadságát. A történet végét ismerjük: ennek főszereplője már nem a tékozló fiú, hanem az irgalmas atya, aki elébe siet, és végig sem hallgatva gyónását, ünnepet ül „megkerült és életre kelt” fia visszatérésének örvendezve.

Az ember kapcsolati lény. A népek identitása is csak egymás közötti viszonyaikban bontakozhat ki. Az Európai Unió – minden hibája és fogyatékossága mellett – azon az elképzelésen nyugszik, hogy az európai népek családot alkotnak. Nincs család családi kötelékek, szabályok nélkül. Ezek olykor terhesek lehetnek, de védelmet is jelentenek, az otthon meghittségét és békéjét. Az Európai Unió nélkül Európa kis nemzeteit ki vagy mi védi meg a globalizáció jeges szelétől? Ki véd meg minket attól, hogy – ahogyan Andrea Riccardi, a Sant’Egidio közösség alapítója és vezetője fogalmaz – Európából nagy Hongkong, vagy – ami még rosszabb – Disneyland legyen, amely már nem csinálja, csak elszenvedi a történelmet? Vajon talál-e új családot az Egyesült Királyság? Az angolul beszélő népek családja lesz ez, ahogyan Churchill álmodta? Európában vezető hatalom volt. De vajon az lesz-e az Egyesült Államok oldalán is? Az új ázsiai gigászokkal szemben a régi nagyok nem látszanak-e törpéknek?

Brüsszeltől könnyű megszabadulni. Hatalma nem önálló, hanem a tagállamok ruházzák fel vele. De nem végezzük-e helyette keményebb, ridegebb urak szolgálatában? Hol áll meg a nemzetközi kapcsolatok felfeslése? Egyesült marad-e az Egyesült Királyság?

Ha az ember történelmi előzményt keres, ekként kínálkozik a VIII. Henrik-féle egyházszakadás. A király nemzeti egyházat kínált a római katolicizmus helyett. Nyomában véres évtizedek jöttek, vallás- és polgárháború, trónviszály. Anglia elfordult a kontinens felől a világtengerek felé. A brexit következményei valószínűleg kevésbé lesznek véresek, bár aggodalomra ad okot a határellenőrzés esetleges újrabevezetése a két Írország között.

A párhuzam itt azonban véget ér. A tékozló fiú hazatérhetett atyjához, aki megbocsátott neki. Sokan kérdezik: visszatérhet-e Nagy-Britannia az Európai Unióba? Erre a kérdésre nehéz válaszolni. De ha más tagállamok is erre az útra lépnek, akkor nem lesz hová visszatérni. Az Európai Unió de jure megmaradhat, de vagy nem lesz közös otthon, vagy romos állapotban találjuk, ha még sokáig mindenki csak a saját identitását, a saját örökségét reklamálja benne. Az európai népek, a világ népei családot alkotnak, vagy alkothatnak. Irgalmas atyjuk azonban nem Brüsszelben, Washingtonban, Moszkvában vagy Pekingben lakik. A zsidó és a keresztény hit szerint a népek atyja az Örökkévaló, a Seregek Ura, aki a mennyekben van. Ő tudja: a kísértő, a diabolosz, a Nagy Megosztó szirénhangján szabadságról, önállóságról zümmög, de a legkeményebb szolgaságba, az ego rabságába akar dönteni egyént, népet és nemzetet. Jézus mondja: „aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,23). Jézus álma az emberről, hogy a sokféleség gazdagságát és méltóságát őrizve minden erejével az egységet, vagy legalább az egyetértést keresse. Az Európai Unió alapítói, akik átélték a hetvenöt éve véget ért II. világháborút és a soát, hittek ebben. Innen az unió jelmondata: In varietate concordia (magyarul: Egység a sokféleségben – a szerk.).

Fotó: Portfolio.hu

Magyar Kurír