– Hogyan fogadta a Szentatya felkérését?
– Örömmel fogadtam, nem igazán lepett meg, mert a dikasztérium menekültekkel és migránsokkal foglalkozó szekciójában már szerveztük a katolikus szervezetek tevékenységének összehangolását. Az előkészületek már megtörténtek,
Krajewski bíborossal közös küldetésünk már csak egy újabb lépés volt, egy nagyon erős és szép gesztus, amely nagyon sokat jelent nekem is.
– A Szentszék évszázadok óta igyekszik békeközvetítőként fellépni háborúban álló országok között. Lát most olyan diplomáciai és más eszközöket, amelyekkel el lehetne érni a tűzszünetet, majd a békét?
– Feltétlenül. Ahogy Ferenc pápa hangsúlyozta, az Egyház mindenre kész a béke érdekében.
– Ebbe a mindenbe mi minden tartozhat bele? Sokatmondó volt például, hogy a Szentatya nemrég felkereste a vatikáni orosz nagykövetséget, majd telefonon beszélt az ukrán elnökkel. Folynak további tárgyalások vatikáni és orosz, illetve ukrán diplomaták között?
– Semmi kétség, nagy erőkkel zajlanak a diplomáciai erőfeszítések, de ezeket a tárgyalásokat természetük szerint diszkréció övezi. Ezzel kapcsolatban tehát nem mondhatok többet, ám mindenkit arra hívok, hogy imádkozzon, vagy ha éppen módja van rá, tegyen a folyamat sikeréért.
– Ukrajna többkultúrájú ország, jelentős orosz, magyar és más nemzetiségekkel. A Szentszék fel tud kínálni olyan modellt, amelyben többség és kisebbség kiegyensúlyozott, békés kapcsolatban él egymással?
– Igen. A Szentatya álláspontját ebben a kérdésben legjobban a Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) kezdetű enciklika foglalja össze. Bármit, ami megoszt, meg kell haladni, mert nem irányíthatja a gondolkodásunkat, a beszédünket, a cselekedeteinket. Semmi sem igazolhatja a megosztottságot, a diszkriminációt, illetve azt, hogy egyes csoportokat a perifériára szorítsunk.
Semmilyen tényező – nemzetiség, nyelv, kultúra vagy vallás – alapján nem mondhatjuk valakiről: nem tekintelek a testvéremnek, mert valami más fontosabb számomra. Ez elfogadhatatlan.
– Milyen üzenetet hozott Rómából a menekülteknek, a helyi segítőknek?
– A Szentatya a vasárnapi Úrangyala imádság után maga is megfogalmazta az üzenetet. Ki akarta fejezni közelségét, szolidaritását, nemcsak a saját nevében, hanem Isten egész népe, minden keresztény és minden jóakaratú ember nevében is, ezért Krajewski bíborossal mi a Szentatya és a keresztény nép közelségének, imádságának, szolidaritásának, reményének a képviselői vagyunk.
– Látogatása során járt a Keleti pályaudvaron, és számos helyen, ahol menekülteket fogadnak be. Mit tapasztalt?
– Az egyik fontos dolog, hogy velük találkozni azt jelenti, a háborúval találkozni, szembenézni vele. Ezek az emberek a háború következményeinek, szenvedésének, erőszakosságának hordozói. Ha velük vagyunk, befogadjuk őket, találkozunk a háború tapasztalatával. Nagyon megrendítőek a képek, információk, amelyek eljutnak hozzánk, ez is egyfajta találkozás a háborúval.
A menekülő emberekkel való találkozás is a háborúval való találkozás, és ebben az értelemben egy nagyon szomorú tapasztalat.
A másik fontos dolog, hogy olyan helyzetben találkozunk ezekkel az emberekkel, amikor itt Magyarországon az Egyház és társadalom mindent megtesz, hogy fogadja, támogassa őket, kielégítse szükségleteiket. Nagylelkűen ajánlják fel a segítséget, és ez vigasztaló. Örömmel látjuk, hogy nagylelkű és minden szempontból körültekintő választ adnak a szükségleteikre. Vigasztaló ebben a szenvedésben, hogy a hosszú utazás állomásainál jól szervezett a segítség, úgy is mondhatjuk, hogy ebben vészhelyzetben teljes körű támogatást kapnak.
– Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel is találkozott, mit hangsúlyozott a megbeszélésen?
– Neki is éppen ezt mondtam el, ő pedig arról beszélt, hogy a magyar kormány kész minden szükséges segítséget megadni.
Gyakorlatilag bármiféle segítségről van szó, mindegyiket ingyenesen kapják a menekülők, az állam nagylelkűen támogatja őket.
Amikor a menekülők megérkeznek, akkor adott, minden szolgáltatás a rendelkezésükre áll, például az ingyen fuvarozás az egész ország területén, a dokumentumok intézése...
– Barabáson a Katolikus Karitász ukrán határnál lévő fogadópontjára is ellátogatott, a delegáció egy másik csoportja pedig a Máltai Szeretetszolgálat fogadópontjára ment. Milyen helyzet fogadta Önöket?
– Hasonló találkozásaink voltak, mint az állomáson. Ők a háború hordozói, ebben az értelemben nagy szomorúság jellemezte a helyet. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nagyon jól szervezett a segítség, kielégítik a konkrét szükségleteiket, de ennél többet is tesznek. Többen mesélték, hogy a felnőttek túlságosan traumatizáltak, nehéz azonnal kapcsolatba lépni, párbeszédet kezdeni velük. A gyerekek jobban alkalmazkodnak a helyzethez, rugalmasak, ezért rendszerint velük kezdenek el játszani, és
jó látni, ahogyan a gyerekek játékát látva a felnőttek is megnyugszanak.
– Március 9-én Ukrajnába látogatott, Kárpátalján Beregszászon a helyi egyházak vezetőivel találkozott. Miről tettek tanúságot a helyben élők?
– Az volt a benyomásom, hogy a bőséges segítségből átléptünk egy szerényebb, mondhatjuk szegényebb területre. Úgy is mondhatjuk, hogy ott közelebbről érintettük, éltük meg a háborút.
Nagyon meghatott, hogy a papok, a protestáns lelkipásztorok és családjaik, az egyházi emberek ott maradtak. Mások elmennek, lakóövezetek kiürülnek, de a papok maradnak a feleségeikkel, kisgyerekeikkel.
A jelenlétük jel, és biztos vagyok benne, hogy éppen ez az, amit a Szentatya is akar: legyen az Egyház az első és az utolsó, legyen ott az elején és a végén, és a vége után is, mert akkor újraéled az élet, szükség van az újrakezdésre. Úgy is mondhatjuk, hogy ez hozzátartozik az Egyház hivatásához.
– Magyarországi látogatásának mi a legfontosabb tanulsága?
– Még nem tudnám pontosan megmondani, ennek kiérleléséhez időre van szükségem. De ha azt kérdezné, hogy a kegyelem milyen forrásaival találkoztam Magyarországon, akkor örömmel mondanám: Isten népének hatalmas kegyelme, hogy
ez a tragédia ilyen sok jót hozott ki a magyarokból, az együttérzés és az önzetlenség lelkületét, mely leginkább a segítségnyújtás konkrét cselekedeteiben nyilvánult meg.
Nem azt láttam, hogy a magyarok beszédeket tartanának a helyzetről, ehelyett szendvicseket visznek a pályaudvarokra. Abból is további kegyelmek fakadhatnak, hogy most megtapasztaljuk: immár nincs visszaút. Nem mondhatjuk, hogy ha vége a háborúnak, nem kell többé nagylelkűnek, nyitottnak lennünk, és ismét lezárhatjuk a határokat. Tovább kell haladni ezen az úton.
Amikor búcsút veszek Magyarországtól, azért imádkozom, hogy a mostani tragikus időszak az átalakulás eszköze legyen a hazájuk számára.
Nagyböjt kezdetén járunk, ez jó alkalom arra, hogy felismerjük mindezen kegyelmeket. Imádkozzunk és böjtöljünk, mert miközben a világ bűnei most Ukrajnában mindennél erőszakosabb módon nyilvánulnak meg, mi magunk sem vagyunk mentesek a bűntől. Nekünk is megtérésre van szükségünk, hogy leküzdjük a félelmet, az idegengyűlöletet, az előítéletet. S mivel ezek a vétkek – ahogy a Szentírás tanítja – az emberi szívben gyökereznek, leginkább a szívünk megtérésével válaszolhatunk a kihívásra.
Szerző: Thullner Zsuzsanna, Szőnyi Szilárd
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria