A napba öltözött asszony – Nagyboldogasszony-búcsú Jászkarajenőn

A jászkarajenői templom 68 méter magasba nyúló tornyára a kilencvenes évek elején úgy került fel a kereszt, hogy helikopter érkezett, amelyről aláeresztették, és ipari alpinisták másztak fel a fogadására, erősítették a toronyhoz. Miközben a vendéglátóink ezt mesélik, mi lenyűgözve tekintünk a napfényben vakítóan csillogó keresztre, és szinte látni véljük a jelenetet, amint „ég és föld összeér”, átéljük a több évtizeddel ezelőtt amitt érzett izgalmat, hogy amit annyira akar az ember, azt vajon az Isten is megáldja-e. Jászkarajenőn töltött napunk során végig ezt a kettősséget érzékeljük: a nagy-nagy igyekezetet, hogy minden az ünnephez méltó legyen, és a hálát, amellyel az áldást fogadják.

Az olvasmány a Jelenések könyvéből mintha kinti képzeteinkre rímelne, hiszen az égen nagy jel tűnik fel benne: egy asszony napba öltözve, lába alatt a hold, fején pedig tizenkét csillagból álló korona. A szentlecke az egy ember (Ádám) által osztályrészünkké vált halálról és a szintén ember (és Isten) által hozott feltámadásról szól, az evangélium pedig Mária és Erzsébet találkozásáról. A két asszony megilletődöttsége, Isten általi megérintettsége, áldottságuk élménye hálaimáik szövegében két évezred múltán is elevenen hat.

A prédikációban a püspök felidézi a gyermekkori búcsúk szép emlékét, majd azt, ahogyan lassanként világossá vált számára az értelmük. A búcsú szó számunkra az egymástól való elváláshoz, búcsúzkodáshoz kapcsolódik, ám vallási jelentése a bűneinktől való búcsúzás, majd újrakezdés. A megtérésben a szentek segítenek, köztük első helyen a legfőbb, Mária. Egyházi évünket behálózzák a Mária-ünnepek, és a legnagyobb közülük Nagyboldogasszony ünnepe, Mária mennybevételének (keleti és görögkatolikus szóhasználattal elszenderedésének) ünnepe. Ősi, az ókortól eleven hitigazság volt, hogy Máriának nem kellett meghalnia, mert mentes volt az eredendő bűntől: testestül-lelkestül a mennybe vétetett, mentesült a haldoklás és a halál gyötrelmétől. Mária óriási jel számunkra, alakja, hűsége, „napba öltözöttsége”, istenszülői és pártfogói szerepe az egyházművészet állandó motívuma sok évszázada. Az evangéliumban felhangzó Magnificat jól érzékelteti végtelen megajándékozottságát, kitüntetettségét és egyben alázatát: hogy nem magának tulajdonítja az érdemet, hanem Istennek köszöni az áldottságát, anyaságát, tisztaságát. Ő a legfőbb szentünk; Szent István neki ajánlotta fel a koronát, így lettünk Mária országa. Ezért is becsülnünk kell a rózsafüzért, mert a monotóniája valójában az Isten világába való belehelyezkedésünk elősegítője.

*

Az egyházmegye kispapjai együtt táboroztak ezen a héten Vácon, a tábor a mai misével ér véget. A program – mint egyiküktől, Vida Attilától megtudjuk – egyszerre volt munkás, imádságos, kirándulós és a közösségüket erősítő. Festettek, költöztettek, ablakot pucoltak, fát vágtak, megmászták a Kopasz-hegyet, és ismerkedtek az öt új kispappal. Mivel más-más szemináriumokban tanulnak, ritkán adódik alkalom a találkozásra – teszi hozzá Szabó Gábor –, pedig fontos, hogy megismerjék egymást, mivel papokként együtt dolgoznak majd. A programba egy kis sörözés és hajókázás is belefért – igaz, ez utóbbi némi didergéssel egybekötve, mivel közben vihar és eső érkezett.

„A hivatás vállalásához ki kell lépni a komfortzónából, szembe kell menni azzal a manapság általánosnak tekinthető mentalitással, hogy csak kényelmes dolgokra törekedjünk” – veszi át a szót ismét Attila. „Ez néha egyáltalán nem könnyű; a nyolcadik ablakba is felmászni már nem mindig kellemes; de az Istenre hagyatkozás segít. Kispapnak lenni, papságra készülni az általános mai mentalitásba talán kevéssé fér bele: sokan nem tartják normálisnak, élhetőnek. Nehéz is volt rá kimondani az igent – azóta viszont több benne az öröm, mint a nehézség” – vélekedik.

„Én nem élem meg úgy, hogy egy adott kortól, az ahhoz való viszonytól függene az elhívatásra adott válasz – mondja Gábor. – Mi is ebben a korban élünk, ebben a korban kaptuk a hivatásunkat. Már van némi tapasztalatunk az ifjúságpasztorációban, és úgy tapasztaljuk, a kortárs csoport hatása a döntő. Ha sikerül a középiskolás korosztály tagjait érettségi után is megtartani valamilyen egyházi közösségben, az már jó eséllyel megakadályozza, hogy a hitük elhalványuljon, és lendületüket veszítsék, lemorzsolódjanak.”

*

A mise vége felé a közösség nevében nagy köszönetet mondanak Nagy Imre állandó diakónusnak az elmúlt egy évért, amióta – és éppen a múlt évi búcsú óta – plébániaszervezőként velük van. „Hét éve vagyok diakónus, hat éve főállású börtönlelkész a szolnoki börtönben – és ezt a munkámat megtartottam az itteni megkezdése után is – mondja. – Amikor Beer Miklós múlt év júliusában megkért, hogy legyek itt és Tiszajenőn plébániaszervező, először, rövid gondolkodás után nemet mondtunk a feleségemmel, mert megijesztett a plébánia állapota, és az unokáink is jócskán adnak feladatot. De aztán – amikor kiderült, hogy kijárással is megoldható a feladat, és nem kell elköltöznünk Szandaszőlősről – mégis kötélnek álltunk. Kezdetben nem volt könnyű, mert a falu méltatlannak érezte, hogy áldozópapok után személyemben csak egy »félpapot« kapnak. De aztán fokról fokra nőtt az elfogadottságunk; ebben bizonyára annak is szerepe volt, hogy mindketten pedagógusok vagyunk, így

nagyon hiszünk a jó szavak és a megértő meghallgatás erejében.

Már az első alkalmakkor igyekeztem a dolog hittani oldalát tisztába tenni, a papság háromszintű voltáról mindent közérthetően elmondani. Arra pedig nagyon vigyázok, hogy ne játsszam az áldozópapot – de a lelkiatyjuk igenis lenni próbálok a jászkarajenőieknek! Atyáznak is, és nincs is ezzel baj. Mint Beer püspök szokott szólítani: »diakónus atya« vagyok.”

„Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy többféle munkálat levezénylése-menedzselése is rám vár plébániaszervezőként. A templomtetőt az évtizedek során úgy megrongálta a szél, hogy állandóan csörögtek a lemezek. Sikerült rendbe hozatnunk, a nyolcszázezres költség jelentős részét állta a biztosító. A szomorú állapotú sekrestyét, raktárat és templomajtókat is felújíttattuk, akárcsak a kórus aljzatát, amelyen mindig majdnem hasra esett az ember. A torony aljából négy köbméternyi lomot hordattunk el. Több mint nyolcmillió forintból megújult az orgona, amelynek korábban már gyakran beragadtak a sípjai.

Óriási hála van bennem ezért az évért, az imáim meghallgatásáért. A bizalomért, a felhatalmazásért; az önállóságért, amit kaptam. Azért, hogy a hívek fokról fokra mellém álltak, elfogadtak. A híveket, akárcsak a tanárnak a gyerekeket, szeretni kell, de fontos a határozottság, a döntésképesség is. Arra törekszem, hogy a tiszajenőiek se érezzék magukat másodrendűnek, »mostohagyereknek« csak azért, mert kisebbek (a két község korábban egy közigazgatási egység volt). Tiszajenőn van a katolikus általános iskola és óvoda, ezért is fontos, hogy kellő figyelmet kapjon az ottani közösség.

Két területen is érzem, hogy fontos a szolgálatom, a jelenlétünk a feleségemmel. Az egyik a jegyesoktatás, amelyben már korábban is volt gyakorlatunk, de míg Szolnokon csoportosan készítettük fel a párokat, itt egy-egy párral szoktunk foglalkozni. A másik kiemelt színtere a lelkek gondozásának a gyászolók vigasztalása, akik jelentős része nem gyakorló hívő. Óriási igényük van a szeretetteljes megszólításra, és sok jó visszajelzést kapok tőlük. A számok is változást jeleznek: ma már több Jászkarajenőn a katolikus temetés, mint az összes többi, míg korábban a polgári volt az általános.”

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír