A szent nem attól szent, hogy mindig mindent jól csinál – Interjú az egri EKIF elnökével

Nézőpont – 2020. november 20., péntek | 11:59

„Az evangéliumot nem szabad lebutítani, lenézve ezzel a fiatalokat. A radikális elköteleződésre ma is van igény” – mondta Lóczi Tamás, Sátoraljaújhely plébánosa, az Egri Főegyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatóságának (EKIF) elnöke. A vele készült interjút olvashatják, amiben az Eucharisztiáról, ifjúságpasztorációról és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) való felkészülésről beszélt.

– A plusz egy év a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusig nemcsak a szervezők, hanem a résztvevők számára is ajándék. Hogyan lehet megismertetni iskolai környezetben az egészen kis gyermekekkel az Eucharisztiát?

– Amikor meghallottam, hogy egy évvel elhalasztják a budapesti világtalálkozót, rögtön arra gondoltam, hogy ez egy páratlan lehetőség arra, hogy még felkészültebben érkezzünk meg erre a nagy eseményre. Mint iskolai lelkipásztor próbáltam az Eucharisztia nem könnyű témáját a helyi katolikus középiskola, valamint általános iskola és óvoda közegéhez igazítani. A kicsikkel az Oltáriszentség anyagához, a kenyérhez akartunk közelebb kerülni. Sok mai gyerek már csak a boltok polcain találkozik a kenyérrel, ezért elhatároztam, hogy a búzaszemtől indulva tapasztaltatjuk meg velük mindezt.

– A magtól a terített asztalig vezetik a gyerekeket?

– Egy felújított, működő vízimalomban a diákok láthatták azt, hogyan lesz a búzából liszt. Ezután pedig maguk gyúrtak ebből tésztát, kelesztették meg, majd sütötték ki azokat kis cipókká. Látták, hogy mennyi munkát tesz bele a természet és az ember a kenyérbe. Jézus szándékosan választott olyan alapanyagot jelenlétének eszközéül, amelyben sok emberi munka is van, hogy ezzel is kifejezze, meghívja az embert együttműködő partnerének. Ezután Jézus olyat ad hozzá ehhez a kenyérhez, amikor saját testévé teszi, amire mi emberek sohasem lennénk képesek. Nélküle tehát nem megyünk semmire.

– Ezen a vidéken született az egyik legnépszerűbb szentünk, Árpád-házi Szent Erzsébet, akinek életében meghatározó volt az elesettek, a rászorulók, a betegek támogatása, a kenyérosztás.

– Valóban, Szent Erzsébet e vidéken született, s ezért a kenyérnek még több mondanivalója van talán, mint máshol, így a szolgáló szeretet és a karitász gondolata is helyet kapott a kenyérsütés eseményében. Felemelő volt jelen lenni, amikor a kicsik és a nagyok együtt elültették az Eucharisztikus Kongresszus rózsáját. Az általános iskolások kenyerei itt találkoztak a középiskolások elhatározásaival. Szent Erzsébet példáján – akit gyakran ábrázolnak rózsákkal a kötényében – pedig megláttuk, mire képes az Istennel együttműködő ember ebben a világban.

– Milyen megközelítésben találkoznak a tinédzserek az Eucharisztiával?

– A középiskolásokkal, akik már fogékonyak az elvont gondolatokra, az Eucharisztia áldozat jellegét beszéltük át és azt az átalakító hatást, amellyel egy rendszeresen áldozó hívő előbb-utóbb maga is másokért megtörető, másoknak szétosztott életűvé válik. Carlo Acutis, a nemrégiben boldoggá avatott olasz kortárs fiatal életpéldája segített ennek feldolgozásában minket. A róla készült film megtekintése után a diákok kiemelték Carlo életének egy-egy számukra jelentős epizódját, és összeszedték azt, hogy ők hogyan tudnak a maguk kortársai között tanúságot tenni Krisztusról. Módszertanilag azért különbözött a két feldolgozás, mert a kisebbeknek szükségük van arra, hogy kézzelfoghatóan tapasztaljanak meg valamit ahhoz, hogy az átadott üzenet rögzüljön. Az érettségi előtt állókat pedig szándékosan állítjuk olyan helyzetek elé, amelyekben reflektálniuk kell önmagukra. Tudatos életvezetésre és bátor tanúságtételre hívjuk meg őket. Arra, hogy ne csak „sodródjanak az árral”, hanem értékek vonzásában küzdjenek és dolgozzanak másokért. Kicsi és nagy egyaránt tett egy lépést a titok felé, hogy többet felfogjon és megértsen abból, mit is jelent számára az Oltáriszentség.

– Hosszabb ideje foglalkozik a fiatalok lelki gondozásával. Mi jelenti a legnagyobb kihívást?

– Ma özönlenek az információk és a lehetőségek a fiatalok felé. Digitális eszközeiken keresztül a szobájukba költözött a világ. Félő, hogy a hit és a vallás egy lesz a „szolgáltatások” közül. Ma már nehéz elkápráztatni egy fiatalt valamivel, mert mindig fog találni egy annál extrémebbet. Ha elhívjuk egy programra, sokáig lebegteti részvételét, hiszen még ő maga sem tudja, mit is fog elfogadni az utolsó pillanatban a kínálkozó alternatív lehetőségek közül. De még ebben a közegben is lehet sikert elérni. Az értéktelenbe ugyanis ők is belecsömörlenek, és nem vesztegetik rá az idejüket.

– Vagyis érdekeset, értelmeset és izgalmasat kell kínálni programként?

– Ha mi itt el tudjuk gondolkodtatni őket, elindulhat valami. Miskolcon, a „Faggasd a papot!” esték után például többen is megkerestek egy-egy lelki beszélgetésre, ami nyilvánvalóan nem jöhetett volna létre, ha mi atyák, lelkészek nem ülünk be egy kocsmába velük beszélgetni. Többször megfigyeltem, hogy „természetes és normális” embernek lenni papként nagyon kifizetődő, mindig figyelemfelhívó és számos komoly beszélgetés katalizátora.

– Hogyan lehet az érdeklődést fenntartani hosszabb távon ekkora információs zajban?

– Komoly kihívás, és az is, hogy hosszútávú munkára hívjunk meg egy fiatalt. Hogy például a lelki életben nem egyik napról a másikra születnek eredmények. Azt kell megéreztetnünk vele, hogy sokkal nagyobb öröm van egy leküzdött bűn, egy megváltoztatott rossz szokás, egy elhagyott fölösleges függőség vagy egy szabadságát és méltóságát meglopó, otthagyott álisten követése után, mint amit azok valaha is kínáltak. Egyedül Krisztus töltheti be vágyait, akinek szolgálata nem megalázó, hanem felemelő. Aki mellett tényleg egyéniség maradhat.

– Gyakran hallhatjuk, hogy a fiataloknak példaképekre van szükségük. Sokszor a szentek életét állítják eléjük követendő mintaként. Hogyan viszonyulnak a tinédzserek és általában a hívek a szentekhez?

– Talán az Egyház is elkövetett némi hibát akkor, amikor a szentek képét, életrajzát úgy tárta a hívek elé, hogy abból úgymond kihagyjon minden zavarba ejtő, nem tökéletes szakaszt, olyan személyiséget tárva ezzel az olvasók elé, amelyben a szent mindig tudta, mit kell tenni, és rögtön megértette Isten akaratát.

A valóságban azonban az életszentség nem egy statikus, egyből rendelkezésre álló adottság, hanem egy lassan kibontakoztatott erény, amiben komoly küzdelmek és néha zsákutcák is vannak. A szent nem attól szent, hogy mindig mindent jól csinál, hanem attól, hogy sohasem mond le a tökéletesedés útjáról.

Mindennap több és jobb akar lenni, mint tegnap volt. Nem ül le az élete. És tudja – saját gyengeségeivel találkozva –, hogy mindezt önerőből nem tudja elérni. Ezért meghívja mindehhez Istent. Beengedi Őt az életébe, sőt tudatosan átadja neki az irányítást. És ne felejtsük el: szentnek lenni ezen a földön sohasem jelent célba érkezést – mintha lenne valami földi paradicsom –, sokkal inkább egy úton levés, amely abba az irányba tart, annak vonzása alatt áll, ahol majd a cél lesz.

Ha az életszentséget és a szenteket így tárjuk a mai fiatalok elé, számtalan helyen találnak kapcsolódási pontot saját belső és külső küzdelmeikhez, bizonytalanságaikhoz. A segítséget mindenki szereti és örömmel fogadja. Fontos, hogy az Úristent ilyen életüket segítő, irányt mutató, küzdelmeikben erőt adó társnak tekintsék, aki személyes kibontakozásukban is támogatja őket. Semmit nem akar elvenni tőlük (csak amire valójában nincs is szükségük), és a Mindent akarja adni nekik.

– Milyen elvárásokat fogalmaznak meg a fiatalok, mit várnak el az Egyháztól? Zajlott a felek között ebben a témában párbeszéd?

– Látjuk, hogy manapság minden szinten, a hittanóráktól kezdve a Szentatya tanácskozásáig komoly párbeszéd zajlik az Egyházban a fiatalokkal. Szeretnénk jobban megérteni a gondolkodásmódjukat, az őket ért hatásokat, hogy aztán az üzenetet, ami ugyanaz kétezer éve, ne múlt századi szavakkal és módszerekkel akarjuk beléjük erőltetni, hanem az ő csatornáikon keresztül és az ő nyelvezetükön juttassuk el hozzájuk. Fontos azonban ilyenkor az a tény, hogy az evangéliumot nem szabad lebutítani, lenézve ezzel a fiatalokat. A radikális elköteleződésre ma is van igény. Ha mi nem kínáljuk fel ezt nekik – attól félve, hogy ez ijesztő –, mások majd megteszik helyettünk. Ahhoz azonban, hogy az üzenet elérkezzen hozzájuk, nem beszélhetünk el a fejük fölött. Ismernünk kell a közeget, amelyben élnek és kommunikálnak, hogy bevilágíthassuk azt Jézus evangéliumával. Az a Szent Pál, aki annak idején leveleket írt, bizonyára ma a világhálón keresztül is kommunikálna.

– Hogyan lehet megtalálni azt a hangot, módszert, hogy a fiatalok azt érezzék, hogy nem az evangelizáció tárgyai, hanem alanyai, és partnerséget kínál a hit, a vallás révén a pap-tanárjuk az útjuk során?

– Nagy kegyelemnek érzem, hogy az Úristen először a tanári pálya felé terelt, és engedte, hogy kémia-hittan szakos tanár legyek. Tizenhat éve tanítok, és ebből tíz évet egy katolikus gimnázium mindennapjaiban élve érzékeltem a mai fiatalok kihívásait. Igazgatóként és most tanárként is beszélgetek a diákokkal, és az a kép rajzolódik ki számomra, hogy

a fiatalok rendkívül igénylik azt, hogy meghallgassák őket, odafigyeljenek rájuk. Megbecsülik azt, aki partnerként kezeli őket, és meghívja őket az együttműködésre. Az úton lévő, önmagát is egy nagyobb nyáj bárányaként értelmező nevelőre felnéznek. Fontos, hogy lássák: én is leborulok valaki nagyobb előtt, én is segítségre szorulok egy felsőbb erőtől.

Ez a viszonyrendszer sok zárat meg tud nyitni a fiatalok szívében-lelkében. Így hatékonyabb segítői tudunk lenni nekik, miközben mi is sokat tanulunk tőlük.

– Jövő szeptemberben Budapest adhat otthont a katolikusok világtalálkozójának. Milyen jelentősége, üzenete van egy ilyen eseménynek a 21. században?

– Számomra a világtalálkozók mindig nagy jelentőséggel bírtak. Három nemzetközi ifjúsági világtalálkozón (Róma, Madrid, Krakkó) vettem részt, és szinte mindig ott vagyok Nagymaroson és Egerszalókon. Külön köszönöm a NEK szervező csapata által rendezett két Forráspont találkozót, ami nem csak az általam kísért fiataloknak, de nekem is életre szóló élményt adott. Egy ilyen találkozón megerősödhetünk abban, hogy mennyire sok hasonló gondolkodású ember van körülöttünk. Talán mivel mi csendesebbek vagyunk másoknál, sokszor úgy érezzük, hogy kevés embert ragad meg ma Krisztus, de egy ilyen alkalom nyomán rácsodálkozhatunk, mekkora igény van a keresztény értékekre. Persze nekünk is össze kell szednünk magunkat! A helyi közösségben sok lehetőség nyílik erre.

Egyházközségünk is aktívan készül az eucharisztikus kongresszusra: teológiai előadásokkal, vetítésekkel, az 1938-as kongresszus felelevenítésével, a MiseVloggal, a szentségimádás iskolájával, csak hogy néhányat említsek. Elhelyeztünk egy számlálót az eseményre, készülünk egy utcai flashmobra száz nappal az eseményt megelőzően. Az egyházközségi képviselőtestület munkacsoportjai (liturgikus, család-, karitász-, médiacsoport) is önálló tervet készítenek. Szeretnénk pótolni az elmaradt Templomok éjszakája és Ars sacra-napokat, és minél több lehetőséget megragadunk arra, hogy bepillantást adjunk a külvilágnak is a plébániánk életébe. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy a felvetett ötletemre milyen sokan jelentkeztek, hogy ők szívesen felkészülnének a templom egy-egy helyszínének, kellékének ismertetésére.

Miközben másokat szolgálunk, bízom benne, hogy önmagunk számára is jobban tudatosítjuk, mit is jelent, hogy Eucharisztiából élő katolikusok vagyunk.

Forrás: NEK

Fotó: Ambrus Marcsi

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria