CENTENÁRIUM – A Szentatya keze

Nézőpont – 2020. május 18., hétfő | 15:20

Visszaemlékezés egy húsz évvel ezelőtti találkozásra – visszaemlékezés egy szent kezére, amely barátságos volt és meleg. „Karol Józef Wojtyłával közös titkom (...) nem több, mint egy pillanat, amelyben megéltem és megértettem, milyen közel is van egymáshoz az ég és a föld: éppen egy meleg kézfogásnyira.”

Soha nem tudtam jól rajzolni, soha nem próbáltam dalt vagy verset írni. És nem szoktam – mert rájöttem, nem tudok – szép fotót készíteni, legfeljebb, ha érdekeset, azt is csak nagy ritkán a mobilommal. Pedig, ha ezek közül bármelyikhez is értenék, sokkal jobb eszköz lenne a kezemben annak az érzésnek a kifejezésére, ami akkor tölt el, ha a lengyel pápára gondolok.

Húsz éve történt, hogy II. János Pál magyar zarándokokat fogadott Rómában, és én is ott lehettem a gyerekekkel azok között a kevesek között, akik személyesen találkozhattak vele. Addigra már régi ismerősöm volt a pápa, nagyon közel éreztem őt magamhoz: egyrészt azért, mert mély és megrendíthetetlen hála élt bennem iránta Közép-Európának a szovjet hatalom alóli megszabadításáért, másrészt meg azért, mert első magyarországi látogatásakor magam is ott voltam azon a szentmisén, amit a Hősök terén mutatott be. Ezt a személyességet magyarázni sem szeretném: hasonló ez ahhoz, mint amikor a legkedvesebb írónkat ismerni vélve magunkban még beszélgetünk is vele a regényéről, vagy amikor a kedvenc színészünk láttán ott ragadunk a tévé képernyője előtt egy „jó, hogy látlak” érzéssel a szívünkben. A pápához fűződő egészen szoros kapcsolatom is hasonló volt, de ennél jóval mélyebben élt bennem. A pápai szentmisén, a Hősök terén a fiam is ott volt velem, igaz, még vártam, hogy a világra jöjjön. A lányom meg a szívem közepén ült, mert arra a két órára csak a nyolcvanas évei vége felé járó nagymamámra tudtam rábízni: az egyikük még, a másikuk pedig már alig tudott járni. 

Ezzel a régi és bensőséges kapcsolattal a lelkemben álltam be tehát húsz évvel ezelőtt Rómában a zarándokok sorába, és vártam, hogy Dórival és Marcival majd lassan-lassan odaérek a pápa elé. Ismételgettem magamban a mondatokat, próbálgattam, hogyan fogok bemutatkozni neki, mit mondok a gyerekekről, mire kérem majd. Elgondoltam, milyen lesz letérdelni elé, megfogni a kezét, gyűrűcsókra hajtani a fejem. Helyesen megfogalmazott olasz mondatokban szépen kértem magamban, hogy imádkozzon a magyarokért, a szüleimért, a férjemért és értem, azért, hogy Dóri és Marci szép, okos felnőtt legyen, hogy tudjak dolgozni, és hogy bírjam erővel és hittel, ami rám vár. Előre elképzeltem a kezét, az öreg kezet, aminek majd hideg lesz az érintése, mert az öregek keze mindig hideg. A mondatok katonás rendben sorakoztak a fejemben, amikor a pápa elé értünk. Aztán láttam, hogy megáldja Dórit, mosolyog Marcira, a bíboros úr kedvesen felém hajol, hogy tolmácsolja a szavaimat, és addigra bizony már se magyarul, se olaszul nem tudtam, hogy mit is kellene mondanom. Mert mindaz, amit kigondoltam, amúgy is ott volt köztem és a Szentatya között. Letérdeltem, és egy hang sem jött ki a torkomon. Előrehajoltam, megfogtam a kezét, ami barátságos volt és meleg. Egy szent keze volt.

Pedig a szentek keze éppúgy nem meleg, mint az öregeké, gondoltam utóbb. Magamban még nevettem is ezen majd’ másfél évtizeddel később, amikor szentté avatták II. János Pál pápát. A szenteknek nincs is kezük, test nélküli szellemi lények, akik valaha, réges-régen éltek. Persze tudjuk, hogy földi életükben vidámak voltak vagy szenvedtek, nevettek vagy rengeteget sírtak. Tudjuk, hogy valaha testben éltek, de ezzel nem sokat szoktunk törődni, amikor az életük történetét hallgatjuk. Nemigen jut eszünkbe sem a szemük, sem a kezük. ‎Karol Józef Wojtyłával közös titkom, amit most vers, kép vagy fotó helyett szavakban osztok meg, nem több, mint egy pillanat, amelyben megéltem és megértettem, milyen közel is van egymáshoz az ég és a föld: éppen egy meleg kézfogásnyira.

Fotó: Bókay László

Komlóssy Gyöngyi/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 17-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria