A vonallal való teremtés – Simon András életmű-kiállítása az Újpest Galériában

Vannak, akiknek elég egy vonal is, hogy remekműveket hozzanak létre. Az 1970-es években a Török Pál utcai Kisképzőben, ahová nemcsak Simon András grafikusművész, hanem e cikk szerzője is járt, a legendás Percz tanár úr mesélte nekünk művészettörténet órán, hogy ifjabb Hans Holbein vizsgamunkája a festőcéhben egyetlen vonallal megrajzolt kör volt. Ha ez sikerült, akkor kaphatott a tanonc mesterlevelet, mert akkoriban, a 16. században a festőket elsősorban nem művészeknek tartották, hanem sokkal inkább iparosoknak.

Nos, Simon András, akinek augusztus 30-án nyílt életmű-kiállítása az Árpád úti Újpest Galériában, szintén egy vonallal megrajzolt grafikáiról volt elsősorban ismert, amelyek főleg az Új Emberben jelentek meg már a kilencvenes években, illusztrációként. Különleges, szakrális piktogramok ezek, ilyen tömör, epikus megfogalmazású grafikákat addig nem nagyon lehetett látni a magyar grafikusművészetben.

Sok ember gyűlt össze a színházteremben, az Újpesti Polgár Centrumban pénteken, az irgalmatlan kánikulában. A kiállítást Feledi Balázs művészeti író nyitotta meg, a kétségkívül ünnepélyes eseményt Erdő Péter bíboros, prímás is megtisztelte jelenlétével. A meghívottak között voltak Simon András barátai, tisztelői, egykori osztálytársai, sőt a hatvanegy éves művész hajdani tanára, Szabó Béla is jelen volt a megnyitón.

Simon András 1958-ban született Budapesten, már nagyon korán kezdett rajzolni, szülei elmondása szerint ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy „nyomot hagyjon a világban”. Ez nagyjából azt jelentette, hogy mindent telerajzolt a lakásukban, ahol szabad felületet talált. Aztán, ahogy az már lenni szokott jobb helyeken, az általános iskolában nagyszerű rajztanára volt Bakonyi Mihály személyében, aki felkészítette őt a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola felvételijére. Grafika szakra jelentkezett ugyan, de a játékkészítőre vették fel. A hetvenes évek végén többször is próbált bejutni az Iparművészeti Főiskolára, majd a Képzőművészetire is, de a felvételik nem sikerültek. Ekkor határozta el, hogy nem veszteget több időt a felsőoktatásra, a hivatalos diploma nélkül is művész lesz. 

Az Újpesti Galéria mostani tárlata, ahogy a címében is benne van, életmű-kiállítás, Simon András így vall erről: „Talán felmerül a kérdés önökben, hogy 61 évesen, az alkotóművészi pályám zenitjén miért rendezek életmű-kiállítást? Hiszen ha még képes vagyok az alkotásra, csak egy befejezetlen életművet tudok bemutatni. Igaz, életmű-kiállítást pályájuk végén járó művészeknek szoktak rendezni munkásságuk megbecsüléseként. Én azonban nem szeretném megvárni, amíg kihullik a ceruza a kezemből, vagy amíg a Jóisten idő előtt magához szólít. Még életemben és az alkotó jókedvemben szeretném megosztani szeretett közönségemmel azt, amit miattuk és értük kaptam. Ezért ez a kiállítás elsősorban a szeretetteljes megosztás és a közönséggel való személyes találkozás örömét jelenti számomra.”

Simon András rajzai, kollázsai, korai illusztrációi, vallásos ihletettségű piktogramjai a felső emeleten láthatók. A középső teremben főleg az egyvonalas grafikák kaptak helyet, a bal oldali teremben tusrajzait tekinthetjük meg, a leghátsóban pedig a gyerekkori rajzait, bibliai és meseillusztrációit.

A nagyjából A/3-as méretű tusrajzai olyan régi mesterek alkotásait juttatják eszünkbe, mint amilyen az idősebb Pieter Brueghel, vagy éppen Hieronymus Bosch. A rajzok kidolgozása, részletgazdag vonalhálója magas színvonalú alkotói tudást feltételez.  Simon András láthatóan birtokában van ennek a tudásnak, akkor is, ha autodidakta módon sajátította el a grafikusművészet alapjait, és nem a főiskolán végezte tanulmányait. Ámbár a Kisképzőben készített szénrajztanulmányai, amelyek a kiállításon is láthatók, azt mutatják, hogy már akkor is remek érzéke volt a grafikai ábrázolásokhoz.

Egyik kiemelkedő munkája a Világ őrzői (1989): három alakot, arcot láthatunk középkori öltözékben, kalapjuk tetején pedig egy-egy kis külön világ jelenik meg, a földi élet szereplői. Növények, állatok és egy városka, ahol az emberek élnek. A leheletszerű, hajszálvékony vonalhálót időnként felváltja a szintén finoman felhordott pontozás.

Simon alkotásai, még ha drámát sejtetnek is, nem nélkülözik a humort sem. Nem hiányzik képeiről a derű, hiszen mint tudjuk, nevetni csak az ember képes. A Vak vezet világtalant című grafikájánál például felfedezhetünk humoros elemeket, anélkül, hogy az alkotás karikatúrává vált volna.

Az úgynevezett egyvonalas tusrajzoknál pedig jó néhányszor olvashatunk egy-egy kis versikét. Simon András nem költő és nem prózaíró, ahogyan azt Feledi Balázs megnyitóbeszédében megfogalmazta, hanem írásművész. És tényleg ez a legjobb meghatározás, ezek a versszakok nem hosszúak, alkotójuk lényegre törő tömörséggel fogalmazza meg bennük üzenetét. Lássuk most az egyik nagyon is aktuális grafikáját és a hozzá tartozó versikét. A rajz címe: Köszönöm, egy stilizált tulipánt ábrázol, amelynek egyik levele repülő madár formáját ölti. Így szól a versike, amit érdemes elolvasni: Köszönöm… / Mondd sokszor, hogy köszönöm! / Akár okod van rá, akár nincs, / ismételd gyakran, mert a szó: kincs. / Talán balga beszéd, / hogy a gyümölcs termi a fát, / de egy jókedvű „köszönöm” / életre hívhatja a köszönet okát. / Amiért hálás vagy előre, / – mert hiteddel reméled – / az feléd hajlik a mennyből, / s lassan majd eléred. / Ez a kicsi szó: „köszönöm”, / az Isten virága. / Pazarlón hintsd magvát / a gyom lepte világba.

Még hosszan lehetne elemezni Simon András alkotásait, mindenképpen érdemes ellátogatni az Újpest Galériába. Végezetül álljon itt Feledi Balázs művészeti író néhány gondolata a művésszel kapcsolatban: „András művészetére és egész személyiségére jellemző, hogy nem ő az alkotó, hanem Isten kezében mozog az ő ceruzája és rajzeszközei. Simon András azt írja: »Egyedülálló hangszer vagy Isten kezében, engedd, hogy a lélek által megszólaljon benned az üzenet, amelyet rajtad keresztül akar közölni az Úr.«”

Simon András kiállítása szeptember 21-ig tekinthető meg az Újpest Galériában, mindennap 10-től 18 óráig, vasárnap kivételével.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír