Amivel találkozik a lelkem – Beszélgetés Merényi Zitával a fotós hivatásáról

Nézőpont – 2020. február 14., péntek | 16:50

Merényi Zitával, a Magyar Kurír fotósával beszélgetett decemberben Tábori Kálmán, A Szív jezsuita magazin riportere hivatásról, a fotók mögött rejlő történetekről, a lélek rezdüléseiről. Büszkék vagyunk a kollégánkra, és köszönjük az interjút, amelyből részleteket teszünk közzé.

Zita a Sant’Edigio közösség elkötelezett tagjaként és magánemberként a világ különböző pontjain keresi az önkéntes segítségnyújtás lehetőségét. Fotói derűt, reményt és elfogadást, árnyékból a fény felé forduló emberarcokat örökítenek meg.

– Erre az interjúra is hozta és a kezében tartja a fényképezőgépét, pedig most nem kell fotóznia.

– Igen, mert annyira új nekem ez a helyzet. Általában én a háttérben vagyok, és figyelek: az emberekre, az arcokra, a kifejezésmódokra; hallgatom, miről beszélgetnek. Most viszont rám irányul minden figyelem. Nem vagyok ehhez hozzászokva…

– Azt mondják, a jó fotóst nem is lehet észrevenni: szinte láthatatlan. Mit jelent ez?

– Amikor fotózom, olyan, mintha beleolvadnék a helyzetbe. Olyankor megszűnik az énem. Mintha egy másik dimenzióba kerülnék, és átalakulnék figyelemmé. Ilyenkor úgy érzem, én csak eszköz vagyok. Szükségleteket sem érzek, annyira belefeledkezem az órákon át tartó pillanatba. Aztán mikor véget ér ez a helyzet, végtelen fáradtság tör rám, és elkezdem érezni, hogy éhes, szomjas vagyok. 

 – Ez hivatásszerűen hangzik. Meg tudná ragadni egyetlen képben, mi a küldetése fotósként?

– 2015 augusztusában, amikor a menekültek megérkeztek az országba, nagyon migránsellenes és félelemmel teli volt a hangulat a fővárosban és országszerte. Mindenki azt kérdezte: kik ezek az idegenek?, minek jöttek ide? stb. És akkor én is kimentem a Keleti pályaudvarhoz, mert érdekelt, kik ők. Értetlenül járkáltam közöttük, mert rá kellett jönnöm: amit korábban hallottam erről az egészről, nem az igazság. Embereket láttam magam körül, és hihetetlen pozitív hatással volt rám az a légkör ott. Ahogy fotóztam őket – egyszer csak, minden előzmény nélkül –, hozzám fordult egy kisfiú, és egy papírból hajtogatott virágot nyújtott felém. Máig nem értem, miért kaptam, de döbbenetes élmény volt, hogy ez a kisfiú ilyen nyitottan, bizalommal és előítéletek nélkül fordul felém, miközben mi tele vagyunk félelmekkel. Akkor, ott az fogalmazódott meg bennem, talán csak a találkozás hiánya kelti bennünk a félelmeket, ám ha egymásra nézünk, észrevesszük a másikban az embert, akinek ugyanúgy vannak érzelmei, fájdalmai, mint nekünk. Talán rájövünk, mi is lehetnénk ebben a helyzetben, és ugyanezt tudnánk tenni, mint ők. Ebben a pillanatban felismertem: nekem itt dolgom van, és azért kerültem ilyen közel hozzájuk, mert az a feladatom, hogy megmutassam másoknak is: ők nem veszélyes idegenek ott az aluljáróban, hanem ugyanolyan emberek, mint mi. Rájöttem, hogy eszköz lehetek…

– De hogyan lett ebből munka?

– Ez is eléggé gondviselésszerű volt. 2014 nyarán Egerszalókon találkoztam Kuzmányi Istvánnal, aki felfigyelt rám, és nem sokkal később munkát is ajánlott nekem. Az első feladatom pedig az volt, hogy a Sant’Egidio közösség imaestjét fotózzam, amit a cigány üldözöttekért tartottak. Végig szimpatikus volt számomra, amit és ahogyan csinálnak. A szolgálat végén volt egy fogadás, amin én nem tudtam részt venni, mert még aznap le kellett adnom a képeket. Újságíró kollégám, Thullner Zsuzsa – aki maga is a közösség tagja – hozott nekem egy szendvicset. Ez a gesztusa meglepett, és hihetetlenül jólesett, mert farkaséhes voltam. Aztán pedig csak ámultam, amikor meghívtak a közösség hajléktalanszolgálatába. Ez számomra nagy istenélmény volt, mert egyértelmű válaszként éltem meg egy olyan kérdésre, ami épp foglalkoztatott. Aznap reggel ugyanis a szentmisében azt az evangéliumot olvasták, amelyben Jézus azt mondja a tanítványoknak: „Ti adjatok nekik enni!” És egész nap azon gondolkoztam, én hogyan lehetnék részese ennek a történetnek. Mert azt láttam, hogy sok éhező hajléktalan van, de úgy éreztem, én egyedül olyan kicsi vagyok, és kevés. Nem tudtam, hogyan kezdhetném el. De ez a meghívás válasz volt a kérdésemre.

– Azóta a segítés, önkénteskedés és a fotózás kéz a kézben jár az életében. Sokat utazik. A legtöbbet hány napot töltött itthon egyhuzamban az elmúlt évben?

– Nem sokat. Az egyik kollégám azt szokta mondani, hogy Zita az úton van otthon.

– Tényleg így van?

– Sokszor éreztem így, igen. Például amikor Franciaországban stoppoltam. Amikor állsz az út mellett, és órákig senki nem vesz fel, akkor megéled a poklot. Még csak rád se néznek, csak suhannak el egymás után az autók. De amikor hosszú várakozás után végre felvesz valaki, igent mond rád, az olyan öröm, amit ritkán tapasztalsz meg. Rengeteg történetem van erről…

– Naplót is vezet…

– Igen. És tegnap este, ahogy lélekben készültem erre az interjúra, visszaolvastam a legutóbbi utazásomon írt gondolataimat. Egészen jókat találtam.

– Miket?

– Legutóbb Izlandon voltam, és nagyon megfogott, amit tapasztaltam: a csillagok az égen, a gejzírek pufogása… teljesen elbűvölő. Te meg csak csodálkozol, hogy ezen a világon vagy még. Olyan csuda hangja volt a természetnek… Állandóan az járt a fejemben, hogy itt minden Istent dicséri: hálát kiált, és büszke arra, milyen szép. Itthon nem ismerjük ezt a hangot, mert nem vesszük komolyan, nem figyelünk oda eléggé a természet ajándékaira.

– Azt mondja, az úton van otthon. Melyik helyet érzi a legközelebb magához?

– Szentföld. Jeruzsálem. Négy éve voltam ott először. Azóta minden évben elmegyek oda.

(...)

– A kedvencem az a képe, amin egy kócos hajú kislány beszélget egy fejkendős férfival. Sokat nézegettem a fotóit, és úgy szeretnék többet tudni azokról az emberekről. Mesél a képek mögötti történetekről?

– Jó. Nekem is az a kedvencem egyébként. Jordániában készült, Petrában. Épp jöttünk le az egyik hegyről, amikor megláttam ezt a kislányt. Mezítláb volt, szakadt ruhában, piszkosan. Volt vagy negyven fok vagy annál is melegebb. Nem is értettem, miért van rajta hosszú ujjú ing meg hosszúnadrág. Megérintett, ahogy az egyik társam leguggolt mellé, és váltottak pár szót arabul. Nem értettem, hogy miről, csak megláttam a tekintetét, és azóta is nézem, de megfoghatatlan, leírhatatlan, elmesélhetetlen. Van valami a tekintetében, amivel találkozik a lelkem…

– Itt ez a másik kép: egy nő két gyerekkel. A legutóbbi afrikai útján készítette, amikor a DREAM program önkénteseként dolgozott.

– A Sant’ Egidio közösségnek Délkelet-Afrikában, Malawiban és Mozambikban is több helyen vannak DREAM-központjai, ahol az AIDS-beteg édesanyákat és gyerekeiket kezelik. Ez a kép a balakai központban készült, Malawiban. Ezzel az anyával többször összemosolyogtunk. Olyan béke van ott az emberek arcán. Nem értem, mitől ilyen derűsek, mikor akkora szegénységben élnek, ráadásul betegek is…

– Tudja, hová vezet tovább az út? Szeretne eljutni valahová?

– Szeretnék egyszer eljutni Nigériába, Fodor Réka „Afrékával”. Megint elég gondviselésszerű sztori, ahogy vele összeismerkedtem...

– Annyiszor említi a hívást. Mindig ilyen konkrétan érzi, ahogyan vezeti az Isten?

– Dehogyis. Általában nem szoktam, de amikor választ kapok valamire, az mindig nagyon megmarad bennem.

– Hogyan lehet trenírozni magunkat, kiélezni a látásunkat erre?

– Azt tudom, hogy amikor én keresem őt, akkor észreveszem az apró, kis jeleket, amiket küld, és érzem: vezetve vagyok. Ám amikor nem keresem, nem is hallom. Lehetőséget kell adni, hogy szólhasson. Például olvasni a Bibliát, vagy valami olyat, ami által választ kaphatok. Közel áll hozzám Mustó Péter Ahol otthon vagy című könyve. Ha azt kinyitom, és olvasok belőle két mondatot, már olyat adott, amin el tudok elmélkedni. Azt hiszem, figyelni kell nagyon: hallgatni a csendet.

Az interjú teljes szövegét ITT olvashatják.

Forrás: JezsuitaKiadó.hu

Fotó: Merényi Zita, Orbán Gellért

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria