Antenna a tanácsházára és Isten felé – Interjú a vasmisés Virányi Györggyel

Nézőpont – 2021. december 4., szombat | 15:26

Virányi György görögkatolikus pap nemcsak pappá szentelésének 65. évfordulóját ünnepelhette meg szeptemberben, hanem ugyancsak 65. házassági évfordulóját is ünnepli idén feleségével, Virányi Györgyné Miklósvölgyi Máriával. Hekler Melinda, a Hajdúdorogi Főegyházmegye munkatársa beszélgetett telefonon a januárban 90. évét betöltő atyával.

György atya, vagy ahogy sokan szólítják, Gyuri bácsi nem papi családból származik, édesapja egy, a korban igazán különlegesnek számító foglalkozást űzött: fényképész volt. A házaspár tagjai is egy fényképezőgép két oldalán találkoztak először, Mária mindössze négyéves volt, amikor az akkor tizenkét éves Gyuri lefényképezte. A gyermekkori ismeretségből később szerelem lett, Mária néni ma is büszkén meséli, hogy férje milyen műszaki képességgel lett megáldva, komoly villanyszerelői munkákat is végzett, de mindenben lehetett rá számítani a ház körül is. Ám természetesen mindkettejük számára mind a mai napig György atya papi hivatása a legfontosabb, melynek végzésében még az egészségügyi állapota sem jelent akadályt.

– Hogy telnek a napjaik mostanában?

– Minden reggel misézek, a feleségem a ministránsom, engedélyt kaptam rá, mivel vak vagyok, hogy itt, a lakásban végezzem el a Szent Liturgiát. Sajnos a makuladegenerációm komoly beleszólással volt az életünkbe, tíz éve már, hogy semmit nem látok, csak homályt. Így a feleségem vezeti a háztartást, ami igen komoly munka. Még egy orvosi papírra is ráírták a minap, hogy mai napig háztartást vezet: takarít, főz. Mindennap pontban 12-kor ebédelünk, és mindig ő főz. Minden délután elmegyünk sétálni, délelőtt pedig hangoskönyvet hallgatok.

Benne van a vérünkben, hogy másképp nem megy, csak ha segítjük egymást és békességben vagyunk.

– Január 12-én tölti be a kilencvenedik életévét. Indukál ez egyfajta számvetést?

– Az ember ilyenkor végigtekint a múlton, bár az emlékek megkopnak, de szerencsére az unokák emlékeztetnek rájuk minket. Három gyermekünk és négy unokánk van.

– Hol töltötték a legszebb éveiket?

– A legszebb éveink a fiatalabb kori időszakban voltak, amikor még mozgékonyabbak voltunk, volt lehetőségünk találkozni az emberekkel, sokkal jobban, mint manapság. Talán azt mondhatom, hogy a Nyírgelsén töltött évek voltak a legemlékezetesebbek, ott közeli viszonyt alakítottunk ki a hívekkel és nagyon jóban voltak a reformátusokkal is. Nagy örömömre bevezettük a hittanos gyerekek segítségével az Előszenteltek Liturgiáját is.

– Politikailag nagyon komplikált korszakban töltötte papsága nagy részét, kezdve azzal, hogy 1956-ban szentelték.

– Emlékszem, Hajdúböszörmény egyik tornyából néztem az orosz tankokat, ahogy mentek be Debrecenbe, de Hajdúböszörményben, első szolgálati helyemen, csend volt. Békességben éltünk, jó viszonyban voltunk az emberekkel az átkosban is. A Bodrogközben Lácacsékén kezdetben áram sem volt, és amikor aztán bevezették, a tanács kapott egy televíziót, de nem volt, aki felszerelje az antennát. Én értettem az ilyesmihez, ezért másnap felmásztam a tanácsháza tetejére és elvégeztem a szükséges munkálatokat, hogy működhessen az a televízió. Politikai konfliktusaink nem nagyon voltak. Mi is részt vettünk a gyűléseken, csak általában hallgattunk.

– A felesége ráadásul a helyi téesznél dolgozhatott. Nagyon meglepő, hogy egy egyházi személyt ilyen befolyásos pozícióban hagytak.

– Abban a pici faluban ez természetes volt, olyannyira, hogy a református papné volt a tanítónő. A feleségemet ráadásul nagytiszteletű asszonynak szólították a téesz irodában, nem is elvtársnőnek.

– Lassan harmincöt éve Budapesten élnek. Itt jobb, vagy inkább a vidéki élet állt közel Önökhöz?

– Össze se lehet hasonlítani Budapestet a vidékkel, de én városi gyerek vagyok, Nyíregyházán születtem, ott jártam iskolába egészen a Hittudományi Főiskola befejezéséig. Azután viszont vidékre kerültem, és nyilvánvaló, hogy meg kellett szoknom a teljesen más falusi életet, aminek megvan a maga szépsége, kedvessége, de érteni kell a nyelvét. Budapestre kerülve vissza kellett zökkennem hirtelen a városi világba, hiszen előtte olyan kicsi falvakban is éltünk, amelyekről előtte még csak nem is hallottunk.

Igazából a vidék közvetlensége még ma is hiányzik. Sajnálom, hogy a fiatal görög papokat már nem is ismerem. Falun arra mindig volt idő, hogy motorkerékpárral vagy biciklivel elmenjünk egymást meglátogatni. Ma már csak telefonon tartjuk a kapcsolatot a paptársaimmal, amolyan pestiesen.

– Több ezer prédikációt mondott életében. Fontos része volt a tanítás a végzendő liturgiának?

– Nagyon kényes voltam a prédikációkra, minden szentbeszédet leírtam előzőleg írógéppel, nagy részük meg is van a mai napig. Így voltam nyugodt, és mindig biztosítottam azt, hogy erre legyen időm.

– Emlékszik, hogy hatvanöt évvel ezelőtt miért pont ezt a papi jelmondatot választotta: „Itt vagyok, Istenem, hogy akaratodat megtegyem”?

– A pap feladata, hogy pontosan teljesítse az Isten akaratát, ne válogasson, hanem amit kell, azt tegye meg. Az Úr akaratát imádságból, elmélkedésből ismerhetjük meg, valamint a Szentírás ismerete segít minket. Ha az Isten akaratát tudjuk teljesíteni, akkor teszünk igazán jót.

*

Virányi György papszentelésének 65. évfordulóját szeptember 19-én ünnepelték a Rózsák terei templomban, melynek egykor parókusa is volt. A vasmisén Keresztes Szilárd nyugalmazott hajdúdorogi megyéspüspök prédikált, jelen voltak György atya egykori káplánjai közül Kruppa Levente és Kovács István, továbbá Kálmán Peregrin ferences szerzetes.

Forrás: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Szöveg: Hekler Melinda

Fotó: Tóth Adriána

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria