Az ember számít, nem az „ügy” – Interjú Szőcs Csabával, a Verbum egyesület leköszönő igazgatójával

– Kisfiúként milyen elképzeléseid voltak az életről – benne magadról, a majdani felnőtt önmagadról?

– Nagyon mélyre kell ásni. Nem hiszem, hogy kisgyerekként különösebben nagy elgondolásaim lehettek az életemmel kapcsolatban, de aztán előhozták ezeket a gondolatokat is lassan az évek meg a sokasodó „Mi leszel, ha nagy leszel?” típusú, közutálatnak örvendő kérdések. Persze előbb felnőtt akartam lenni. És mozdonyvezető is, mint mások. De valami könyvelőféle is lettem volna, aki kitölt sok papírt, ráír betűket és számokat, aláírja és lepecsételi. Vagy tanár. A tévézés is érdekelt, főleg a hírek. De igen korán már a papság gondolata is megjelent, ahogy olvasni tudtam, már „miséztem” olykor otthon, s fel voltam háborodva, hogy az imakönyvünkben nincsenek benne a könyörgések és az olvasmányok. Aztán áthidaltam azt is valahogy…

Szépen és nyugodtan, kellő biztonságban teltek az első évek a „grundon” a szomszéd fiúkkal, nyaranta teheneket őriztünk, de az gyakran csak alibi volt ahhoz, hogy nagyokat tudjunk játszani, horgászni, sátrat építeni, aztán… megkerestük a teheneket is… Nem volt meg mindenünk és semmiben nem éreztünk hiányt, s a felnőtteknek sok bizonytalanságot és fejtörést, fordulatokat, munkanélküliséget és inflációt hozó kilencvenes évek számunkra, öcsémmel s a szomszéd gyerekekkel szépek voltak… Szüleink pedig nem tettek rá egy „vágányra”, hanem abban próbáltak támogatni, amit szerettünk volna. Így nem kész tervet kapott az ember, hanem inkább annak a súlyát, már jó idejében, hogy nekünk kell döntenünk, amikor eljön az idő.

– A „nagy döntés” ideje mikor jött el? Végül miért lettél pap – és nem tévés vagy könyvelő?

– Életdöntéseket gyakran akkor hoz az ember, amikor az idő megérleli, s aztán főleg, amikor sürgetik a körülmények… Azt mindenki tudja, aki iskolába megy, hogy egyszer befejeződik a tanév és a rá következő nyári vakáció is. Aztán újabb tanév következik, aztán már mindjárt a nyolcadik osztály is véget ér, utána már az érettségire készülünk, s aki tovább tanulhat, az sorra ilyen döntéseket hoz. Persze az is egy fontos döntés, ha valaki munkát keres, akár itthon, akár külföldön teszi.

A papság melletti döntésem gyökerei, mint említettem, régiek, maga a végső döntés középiskolás éveim derekán született meg, úgy tizenegyedikes koromban. Nem voltam sem kántoriskolás, sem valamilyen divatos tanintézménybe nem jártam: Ditróban, ahonnan származom, lehetőség volt érettségiig tanulni, és én ezt az utat választottam. Többen vagyunk, akik a nagytemplom közelében érlelődött ditrói érettségivel teológiára jelentkeztünk és papok lettünk, de sok területen tanultak tovább a helyi középiskola végzett diákjai. Tévés és könyvelő nem lettem, de talán kicsit szinte mindkettő is: tévében ugyan nem, de a Mária Rádióban dolgoztam szűk másfél évig, 2013 és 2015 között, aztán a Verbumnál a céges adminisztrációval jobban meg kellett ismerkednem, gyakran aláírni és pecsételni is kellett. Van ennek is egy szépsége.

[...]

– Papságod tizennégy évére melyik tizennégy szót, jelzőt találod a legbeszédesebbnek?

– Ezen el kell gondolkodnom. Sorolom, de összefüggnek, több is van, mint tizennégy: meghívás és megajándékozottság, szentmise, tanítók és mesterek, család, barátok és társak, kalandok, zene, Németország és Európa, média és könyvek és könyvbemutatók, konfrontálódások, veszteségek és csalódások, Ferenc pápa Csíksomlyón, plébániai közösségek, hála.

[...]

– Minek örvendesz a leginkább, ha a változásra gondolsz, és mire vágysz „teljes állású” plébánosként?

– Annak örülök, hogy végre csak azt tehetem, amire mindig is készültem, és annak, hogy ezt olyan közösségekben tehetem, ahol valóban befogadó közegre találtam az elmúlt években: Szászfenesen és Magyarfenesen, illetve a környékbeli falvakban. S aztán még annak, hogy több személyes időre látok lehetőséget, több közösségi alkalomra, mint eddig. S itt meg is kell köszönnöm a közösségeimnek, hogy sajtós megbízásomra tekintettel voltak, megértették, hogy az egyházmegye, az egyházmegyék ügye volt, amiben mozogtam, általában többet máshol, mint otthon, sokat utaztam, sokfelé kellett figyelni. Arra vágyom, hogy teljesen lelkipásztor lehessek: együtt örülve, sírva, izgulva, imádkozva, hálát adva azokkal, akikért felelősséggel tartozom.

Amint már korábban mondtam, nem érdekelnek „ügyek”, nagy ügyek, csak az ember, aki Isten képmása, akihez a küldetésünk szól, s csak a plébánia, ahol együtt járunk a hitben.

Fontos ehhez az is, hogy legyenek nekem erőforrásaim, időm a töltekezésre, hogy adni, „közvetíteni” tudjak – nem a sok mindenre felhasznált médiában, hanem szívtől szívig!

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír