Az Eucharisztia ünneplése 124.

Istenünk irgalmának könyörületességeiben, amelyekben meglátogat(ott) minket a Napkelte a magasságból. A gör. dia szpláncha eléousz kifejezés sokkal mélyebb értelmet hordoz, mint azt a magyar fordítás vissza tudja adni. Isten a kegyelmet megelőző irgalommal (vö. Jn 3,16; 1Tim 1,2; 2Jn 3; Zak 12,10) fordul népéhez, látva annak nyomorát és kétségbeejtő helyzetét. Ebben a szakaszban erős, szinte anyai érzelmi megindulásról van szó. Isten szíve mintegy összeszorul népe helyzete láttán, s ezért úgy közeledik népéhez, mint az éj sötétjébe burkolózott Földhöz a felkelő Nap: „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert íme, sötétség borítja a földet és homály a népeket, de fölötted felragyog az Úr, és dicsősége megjelenik fölötted.” (Iz 60,1–2; vö. Zak 3,8; 6,12) De Malakiás próféta szavai is ide illenek: „Nektek azonban, akik nevemet félitek, felkel az igazság napja, ami gyógyulást hoz szárnyain; kimentek és ugrándoztok, mint a csorda fiatal borjai.” (Mal 3,20)

Zakariás úgy beszél a felkelő Napról, mint akiben összpontosulnak a nép összes történelmi tapasztalatai Isten csodálatos közbelépéseiről, és ezeknek ettől kezdve nem is lesz vége. A magasból érkező Napfelkelte, az eszkatologikus epifánia – Jézus Krisztus. Ennek felismerése jut szóhoz Péter apostol második levelében: „Mikor ugyanis az Atyaistentől tiszteletet és dicsőséget nyert, ez a szózat hangzott hozzá a magasztos dicsőségből: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!« Mi hallottuk ezt az égből jövő szózatot, amikor vele voltunk a szent hegyen. És súlyos prófétai beszéd birtokában vagyunk, amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpásra, amíg a nap fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem kél szívetekben.” (2Pét 1,17–19)

Magyar Kurír