Bellovics Gábor jezsuita szerzetes: „A haldoklók a lényegről beszélnek, nem az időjárásról”

Az április végén, a templom megnyitása előtt készült interjúból közlünk részletet.

– Hogyan élte meg az elmúlt egy évet? A járvány miatti első bezárás után három héttel még úgy nyilatkozott, hiányoznak ugyan a személyes kapcsolatok, de most több idő jut saját magára.

– Hogy hogyan vagyok, arra mostanában azt válaszolom: attól függ, mikor kérdezik. Mert hosszúra nyúlt ez az embert próbáló időszak, az emberek türelmetlenebbek lettek, sőt, olykor agresszívabbak is. Hiányoznak a baráti, családi összejövetelek – az én családomban is többen elkapták a vírust. És ehhez kapcsolódik az aggódás. Persze hiányoznak a hívők, hiszen mi még csak ezután fogunk kinyitni. Ugyanakkor páran járunk a kórházakba – minket, papokat beengednek – a betegek szentségét kiszolgáltatni vagy beszélgetni, és az ottani helyzetet látva átértékeli az ember, mi az, ami tényleg nehéz. Egy haldokló mellett az intenzív osztályon láthatjuk, mi a fajsúlyos probléma. Elegünk van a lezárásokból, meg hogy a maszkban nehezebben kapunk levegőt, mások viszont középkorúként vagy fiatalként is az életükért küszködnek.

– A jezsuita tanulmányok során kórházban voltak segédápolók. Ez a tapasztalat segít ma?

– Nem csak covidosokhoz járunk, hiszen másutt is akadnak betegek, más betegségekben is halnak meg emberek. Nem ismeretlen a helyzet, de ott nem arra készítettek fel bennünket, hogy a betegekkel beszélgessünk. A súlyos betegek vagy a haldoklók a nagyon lényeges dolgokról beszélnek, nem az időjárásról. Hogy ki tudnak-e engesztelődni saját magukkal, a családjukkal, milyen is volt az életük, milyenek az egymás iránti érzelmeik, mit jelent a hit, és az emberi életnek mi lehet a célja. Ez az időszak most alapvetően abban is más, hogy a hozzátartozók nem lehetnek ott a távozók ágyánál, és nekünk kell az utolsó üzenetet átadni a családnak. Így a halálhoz való viszony egészen más lesz, személytelen, távoli, nincs méltó búcsú, és a gyászolás is sokkal nehezebb és összetettebb.

– A járvány kezdetén azt is mondta, jó lenne azt látni, hogy a hatására az emberek jobbá válnak, többet figyelnek egymásra. Ha pedig válságba kerülünk, fogadkozunk, hogy majd utána jobbak leszünk, másképpen viselkedünk. Hogyan látja mindezt egy évvel később, merrefelé változtunk?

– Egy közepes városnyi ember távozott, 27 ezren haltak már meg. Ez ennyi gyászoló családot jelent, az ő életük biztosan megváltozott. Sokan kritizáltak a pesszimizmusom miatt, amikor egy éve azt mondtam, nem biztos, hogy jó irányban változnak meg az emberek, de hát ezt gondoltam – hogy mindenki csak azt várja, hogy visszatérjen az élet a régi medrébe, éljük világunkat, fogyasszunk tovább úgy, ahogyan eddig. Sokan pedig úgy vélik, nem veszik fel az oltást, a szabályokat sem tartják be, nem hordanak még maszkot sem, mert őket úgyis elkerüli a vírus. Ennek a hozzáállásnak köze sincs a társadalmi felelősségvállaláshoz, hiszen láthatjuk, a járvány terjedése attól függ, mi magunk hogyan viselkedünk.

A Parlamentben vitatkoznak, hogy ki a felelős a halottakért – az ellenzék szerint a kormány, a kormány szerint az ellenzék. Csak éppen azokról nem beszélünk, akik miatt terjed a betegség – a szabályokat be nem tartó emberekről.

Fel kell ismernünk a saját felelősségünket – a járványtól függetlenül is –, hogy az együttélés során mit teszünk, s mint oly sokan most is, csak azt nézzük-e önző módon, ami nekünk jó, míg minden más érdektelen.

– Az utóbbi évszázadokban folyamatosan csökkent az egyházak tekintélye, kevesebb a hívő, de a bizalom mintha már az orvosok iránt is csökkenne, már ha mostani tanácsaik betartásáról van szó. Az abszolút kétkedés korában élnénk?

– Nagypénteken éppen erről beszéltem. Az emberek gyanakvók, bizalmatlanok. A teremtéstörténet szépen ábrázolja, miért féljen az ember az Istentől, miért is nem szabad enni a tudás fájáról. Merthogy az Isten attól tart, nehogy olyanok akarjunk lenni, mint ő – mi pedig arra gyanakszunk, el akar venni tőlünk valamit, sőt, rosszat akar. Egymással szemben is sokszor ilyenek vagyunk – mintha a másik el akarna venni valamit tőlünk, be akarna csapni, veszélyes, biztosan rosszat akar nekünk. De mindez alázat kérdése. Vakcinaügyben mindenki tudósnak véli magát, de ha más betegsége lesz vagy esetleg baleset éri, már nem válogatnak az ellátás eszközeiben.

Egy picivel több alázat nem ártana. És ez nem elvont teológiai kategória. Lehet véleményem, de be kell tudnom ismerni azt is, hogy nem értek mindenhez.

Mert egy idő után végképp nem fogunk senkiben megbízni, az élet viszont nem a gyanakvásra, hanem a bizalomra tud csak egészségesen épülni.

– A VIII. kerületben sikerült erős közösséget teremteniük a templomban és az intézményeikben. Hogyan változott meg a közösségépítés?

– Sikerült egy nagy közösséget felépíteni: zömében arról az 1500-2500 emberről van szó, akik hétvégenként jártak hozzánk. Nemcsak a szentmisékről beszélünk, hanem klubokról, összejövetelekről, kirándulásokról is. Online is sikerült sok mindent megszervezni – de nagyon várjuk a nyitást, hiszen élőben minden más. Az interneten ugyan 1500-an követték a misét, de hiányzik az ölelés és az egymás szemébe pillantás. Attól nem tartok, hogy a közösségünket a járvány szétzavarta volna, hogy ne térnének vissza, amint az lehetséges lesz. De akkor már nem fogjuk közvetíteni a miséket, nem tévés prédikátorok vagyunk, a személyesség nagyon fontos. A gyengébb vagy akár elöregedő kis közösségekben vélhetően nehezebb lesz a visszatérés.

Új és súlyos problémává vált, hogy sok idős ember egyedül maradt, a járvány miatt például nem látogathatták rokonaik az idősotthonokban élőket sem – és úgy haltak meg, hogy elbúcsúzni sem tudtak egymástól.

Ennek a lelki nyomait majd később fogjuk megtapasztalni.

Szöveg: Szerbhorváth György/Józsefváros

Fotó: Huszár Boglárka

Magyar Kurír