Boldog-e a mennyben a Boldogasszony? – A mariológus válaszol

Nézőpont – 2022. augusztus 14., vasárnap | 20:05

Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár, a kőbányai Szent László-templom plébánosa Nagyboldogasszony ünnepére írt gondolatait adjuk közre.

A mennyei boldogság állapotáról – amíg e világban élünk – saját, teljes, kézzel fogható tapasztalatunk nincs. Anyaszentegyházunk hite vezet rá ennek valóságára, melynek tanítása szerint, „a mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota” (KEK 1024).

A teljes Szentháromsággal alkotott, tökéletessé vált élet, a többi üdvözült testvérrel és az angyalokkal immár egészen megélt közösség messze felülmúl mindenféle földi örömöt és teljesség-érzést.

Mária annyiban „előzi meg” a mennyben élő szenteket, hogy őt – XII. Piusz pápa szavait idézve: „miután befejezte földi életét” – Fia testestül-lelkestül mindjárt a megdicsőült állapot boldogságában részesítette. A szent személyeket – és tárgyakat – Isten szemében megbecsülés övezi. Nem véletlen, hogy a mai ünnep olvasmányában a Jelenések könyvéből ezt halljuk: „megnyílt az égben az Isten temploma, és láthatóvá vált a szövetség ládája” (11,19). A jánosi jelenés – és más források által őrzött hagyomány – értelmében az Isten kőbe vésett szavát tartalmazó ószövetségi frigyládát is megmenti az Úr és mennyei dicsőségben részesíti. És mennyivel inkább a Fiúisten Szülőanyját, akinek méhe az Újszövetség ládájaként Isten testet öltött Igéjét hordozta magában!

„A Boldogságos Szűz Mária földi pályafutását befejezve testével-lelkével fölvétetett a mennyei dicsőségbe, ahol már részese Fia föltámadásának, elővételezvén az Ő teste minden tagjának föltámadását” (KEK 947).

Felmerülhet azonban a kérdés, hogy amikor a mennyben Krisztus húsvéti győzelme bennünk is megvalósul, eredményezhet-e ez olyan teljességet, hogy határtalan boldogságunkban már a földi bajokról, az itt szenvedőkről is elfeledkezünk?

Vagy netán ugyanúgy emésztjük magunkat rajtuk, mintha még e világban élnénk, és akkor oda a nagy mennyei boldogság?

A mennyben már nem sajognak az itt szerzett testi-lelki traumák. Maga Krisztus is nagypénteki sebeinek megdicsőült ragyogásával köszönti tanítványait húsvétkor. Az ő sebei Máriának és minden üdvözült testvérnek már teljes gyógyulást hoztak. Mondhatnánk: „felismerhető” sebhelyek maradnak, de mindent újjáalkotó isteni ereje által már tökéletesen meggyógyítva. Isten arcának mindent felülmúló fényében már nem kaphat helyet semmiféle sötétség, az ottani boldogságot nem csorbítják az itteni bűnök. A mennyország világossága nem elvakítja a szenteket, hogy már ne is foglalkozzanak a zarándok Egyház bukdácsoló tagjaival, hanem ellenkezőleg: megdicsőült személyükről visszatükrözve Isten ragyogását, nagyon is vonzó, reményteli távlatok nyílnak mindenki számára, aki komolyan veszi iránymutatásukat és él közbenjárásukkal.

Mária boldogsága is teljes a mennyben, mégsem válik ettől „megittasodott”, érzéketlen szívű anyává, hanem nagyon is tenni akar övéiért.

Az Istenszülő nem boldogtalan odaát, mert ez meghazudtolná Anyaszentegyházunk tanítását a mennyország állapotáról. Ezzel együtt jelét adhatja – és adja is jó néhányszor –, hogy szívének vágya: minél több gyermeke részesülhessen Isten atyai ölelésében az Örök Hazában.

Egyházunk hitelesnek ismer el néhány magánkinyilatkoztatást, mely bár a hitletétemény részét soha nem fogja képezni, de „mankóként” szolgálhat a menny felé bukdácsoló utunk során. Ezekben bőségesen találkozhatunk Mária féltő, megtérésre indító felszólításával. És ez nem valamiféle reményvesztett, Istent-embert zsaroló, kétségbeesett rimánkodás Mária részéről. Ha így volna, ez az állapot inkább valamilyen nyomasztó „égi siralomházra” hasonlítana, és nem az Istenben megélt boldogságra. Amikor Mária közbenjárására Isten megenged egy csodás fizikai jelenséget, mint például egy Mária-kép vagy -szobor „könnyhullatását” – netán véres könnyekkel is –, arról nem azt mondjuk, hogy az Istenszülő személyesen „zokog a mennyben”, hanem ez a rendkívüli jelenség szolgál nekünk természetfölötti jelként. Tehát a szobor vagy kép az, ami „könnyezik”, a megdicsőült Szűzanya pedig az, aki ezzel odaátról üzen. Ezáltal számunkra kézzelfogható jelet kapunk, mely megtérésre, életrendezésre indíthat.

 A győri vérrel könnyező Szűzanya

Ne képzeljünk olyat, hogy a „mennyben boldogtalan” Mária „bújik bele” személyesen egy képbe vagy szoborba, hogy „abban” könnyeket hullasson!

Még amikor könnyező anyaként jelenik is meg valakinek – mint például az Egyházunk által hitelesnek elismert La Salette-i jelenés során –, az is a megtérésre indító üzenet tartalmával együtt lesz prófétikus jelértékű jelenség, miattunk és értünk. Az ilyen „könnyezések” végső célja ugyanis mindig ugyanaz – akárcsak a Názáreti Szűz kánai közbenjárásának –, tudniillik, hogy a tanítványok higgyenek Fiában (vö. Jn 2,11). Máriáról még Évánál is jobban mondható, hogy „minden élő anyja” (Ter 3,20), ezért talán nem véletlen, hogy Isten nemegyszer az ő gyengéd, anyai figyelmeztetései által akar utat találni az emberszívekhez.

Keményen fogalmazva: lehet-e odaát boldogtalan a földi bajok miatt a Boldogasszony? Talán egy tökéletlen példával indítva, a mennyei, de itteni bajokat érzékelő állapotot úgy is el lehetne képzelni, mint egy utca két oldalát. A halál pillanatában az egyik oldalról, melyen világos és árnyékos szakaszok váltakoznak, átkerülünk végérvényesen a másik, tökéletesen napsütötte oldalra. A még sötétségekkel tarkított oldal ez a földi élet, melyből vágyakozunk majdan átkerülni a teljes ragyogás világába. A két oldal között azonban – jóllehet a dúsgazdag és a szegény Lázár történetéből tudjuk, hogy „nagy szakadék tátong, hogy akik innét át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki” (Lk 16,26) – egyáltalán nem szűnik meg minden kapcsolat.

Az üdvözültek a „napsütötte oldalról” ugyanis tudnak „súgni” az itteni oldalon élőknek, hogyan kerüljék el a sötétséget, a bűn világát, tudnak értük közbenjárni.

Az ott bukdácsolók pedig, az üdvözültekre figyelve, élhetnek a szentek közbenjáró segítségével, hogyan érjék majd el a világosság országát. A szentek közössége Krisztusban ugyanis többféle – zarándok, tisztuló és megdicsőült – mégis egyetlen valóságban él, egymással szoros közösséget alkotva.

Fájhat-e tehát a „napsugaras oldalon” élő szenteknek a másik oldal sötétsége, tökéletlensége? Ők nyilván mindezt érzékelik, és szeretnének minél többeket megmenteni. Az „itteni oldal” sötét foltjai azonban a legcsekélyebb mértékben sem vethetnek már árnyat a szikrázó napsütésben járók világosságára, a sötétség már nem állhat többé a Nap és az ő személyük közé. Istenben megélt boldogságukat, tökéletlen, evilági módon tapasztalt, nyomasztó hiányérzet, boldogtalanság többé nem csorbítja. Isten szeretetében tökéletesre tisztult együttérzésük azonban nagyon is ösztönzi őket, hogy kegyelemközvetítőként, közbenjárásuk által „tükröt ragadva”, és Istennel együttműködve, „át-átvillanthassanak” egy-egy fénysugarat azok számára, akik még küzdenek a sötétséggel, hogy minél kevesebb árny törje meg földi életünket és lássuk: lesz tökéletesen napfényes oldal, van üdvösség, és a világosság fiaiként vagyunk hivatottak járni az élet útját, nem a bűn homályában botorkálva. A mai ünnep épp úgy mutatja be a mennybe felvett Istenszülőt, mint akinek „öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona” (Jel 12,1).

A Napbaöltözött Asszony tehát valóban „boldog-asszony”! Krisztus világossága, mely minden Napnál fényesebb, az ő életében is győzött minden evilági szenvedés és sötétség fölött. Ennek el nem múló boldogságát senki és semmi nem veheti már el az üdvözültektől.

Ne feledjük: ha a Napot néha el is takarják a felhők, az akkor is ragyog. Akárcsak a mennyország valósága, melyet bűneink nem árnyékolhatnak be többé. Odaát már semmi sem kilátástalan. A Mennyei Jeruzsálemben ugyanis Isten „letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,4). A kereszt tövében Mária által hullatott könnyeket a feltámadás öröme szárítja fel tökéletesen és végérvényesen. De ez nem eredményez közömbösséget!

A sötétség, a veszteségek és bűnök által kisajtolt fájdalmas könnyeinkről Isten nem feledkezik meg, de a mennyország boldogsága az „öröm könnyeivé” képes azokat változtatni.

A „keresztutat járó” emberiséggel együttérző anyai szeretet a mennyben már nem boldogtalan, mert Isten mindent fölülmúló végtelen szeretete üdvözült emberi szíveinket is magához öleli. Istené, akiről maga Szent Bernát is megállapítja: önmagában képtelen szenvedni, de tud velünk együtt-szenvedni. Ez pedig nem bűnök által és emberi törékenységtől terhelt, sokszor önmagunkat is sajnáltató részvét, hanem olyan tiszta, isteni, önzetlen, atyai együttérzés, mely a szenvedővel találkozva, fölötte nem emberi módon szánakozni, hanem a szenvedőt valóságosan felemelni, megszentelni, gyógyítani, tökéletes vigasztalásban részesíteni szándékozik. A kegyelem napsugarának teljességében, a mennyben már a legcsekélyebb mértékig sem kaphat helyet a sötétség. Ez „Isten világa”, a mennybe felvett Istenszülő pedig ebben él és tevékenykedik a mi gyógyulásunkért is.

Szent II. János Pál pápát idézve: „Mária, aki a Megváltó anyjaként van jelen az Egyházban, anyai lelkülettel vesz részt »a sötétség hatalma elleni kemény harcban«, amely végigkíséri az ember egész történetét. És mert az Egyház azonosítja őt a »Napba öltözött asszonnyal«, nyugodtan állíthatjuk, hogy »az Egyház már elérkezett a tökéletességre a Boldogságos Szűz személyében, ki ránc és szeplő nélkül való«.” (Redemptoris Mater, 47).

Mária anyai szíve odaát is együttérző, de a mennyei dicsőség részeseként ez már nem sodorja őt boldogtalanságba.

És ez messze több, mint a földi bajok, küzdelmek részvétteljes, de távolságtartó tudomásulvétele, ahogy a Golgotán sem volt csupán az. A gyógyulást, az üdvösséget most is érző szívvel és gyermekeihez való személyes közelséggel kéri Istentől, akiben már teljesen benne él. Ez az Istenben beteljesült élet pedig a legtökéletesebb boldogság.

Záró gondolatként álljanak itt XVI. Benedek pápa 2010-ben mondott nagyboldogasszonyi homíliájának szavai: „Istenben, az ő gondolatában, az ő szeretetében nem csupán egy »árny« él tovább belőlünk, hanem őbenne, teremtő szeretetében leszünk megőrizve és bevezetve teljes életünkkel, teljes létünkkel az örökkévalóságba. […] A kereszténység nem elvontan hirdeti a lélek üdvösségét egy meghatározatlan túlvilágban, hanem az örök életet ígéri. Erőteljes reményt nyújt egy ragyogó jövőre. A mennybe felvett Máriában szemléljük az emberi teremtmény Isten világa szerinti teljes megvalósulását.”

Fotó: Vatican News (Santa Maria Maggiore bazilika apszismozaikja); Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria