Boldog John Henry Newman: Gerontius álma

Kultúra – 2019. október 12., szombat | 15:18

Ferenc pápa október 13-án a Szent Péter téren négy másik személlyel együtt szentté avatja Boldog John Henry Newman (1801–1890) angol bíborost. Ebből az alkalomból ajánljuk olvasóink figyelmébe 1865-ben írt, valódi, élő hitéről tanúskodó, Gerontius álma című színpadi költeményét.

Newman bíborost ifjúkorától kezdve izgatta, hogy mi vár ránk a halál után, és ebben a művében az álom közvetítésével kereste a választ a kérdésre. A Gerontius álmáról a kortársak úgy vélekedtek, hogy a lelkünket az ég felé emelő és az embert megszentelő erő tekintetében egyedül Dante Isteni színjátékával hasonlítható össze.

A műben Newman az Istennek való önátadásról, a méltó földi halálról és az örök életbe vetett hitről gondolkodik. Az élet lényegét abban látta a szerző, hogy az ember legyen mindig tudatában annak, hogy Isten folyamatosan jelen van az életében. Newman az evangéliumokkal összhangban vallotta, hogy a halál nem biológiai megsemmisülés, hanem egyértelmű és végleges Isten elé kerülés.

Az ebben való hit nem jelenti azt, hogy az ember ne szorongana halála előtt, a haldokló Gerontius torkát „szorítja a félelem… Egy szörnyeteg, kit nem láttam soha, ez a halál, barátaim, ez ő…” Önmagát erősíti, Istenbe vetve hitét: „Alélt lelkem, magad szedd össze…, hogy majdan odaát az Úr előtt megállj…” Ebben a haláltusában a lélek nincs egyedül, imádkozók veszik körül, akik közbenjárnak érte a Szentháromságos Istennél, akiben és akinek irgalmában, szeretetében a földi élete utolsó perceit élő, agonizáló Gerontius feltétlenül hisz. Csakúgy, mint a Krisztus által alapított Anyaszentegyházban. Lelkében küzdelem zajlik, úgy érzi, „végtelen mélység” szélére lépett, összeroppan benne minden, ami emberi, de közvetlenül Istenhez, közbenjáróként pedig Szűz Máriához, a szentekhez könyörög irgalomért.

A halál pillanata olyan, mint az álom nélküli alvás, de ez a tudattalan állapot nem tart örökké. Gerontiusnak a testét elhagyó lelke megkönnyebbülést érez. „Lényemnek megnyugvása ez, furcsa, felszabadító érzése annak, hogy végre önmagam vagyok, ki eddig nem voltam soha.” Amit észlel maga körül, nem félelmetes, nem a végtelen szakadékba zuhanást éli meg, hanem csodaként azt, hogy valaki a tenyerén hordozza. „Nem durván megragadni készül, hanem törékeny lényemhez simul, az ujjak burkot alkotó öle, úgy, mintha gömböt fogna, gyengéden…” Ez a valaki Gerontius őrzőangyala.

A lelkünkért születésünk pillanatától zajlik a harc Isten és az ördög között, Gerontiusra is „egy szörnyű démon rögtön rárohant, / Amint a földi létre fölriadt, / Hogy ébredező lelkében kárt tegyen. / Attól fogva kellett őriznem őt…” Közvetlenül a földi halál utáni állapotban a lélek az őrzőangyallal együtt repül, de ez nem félelmetes, és Gerontius kérdezhet is közben az őrzőangyalától, elsőként természetesen azt, hogy mikor kerül mindannyiunk bírája, Jézus Krisztus elé. Ebben a dimenzióban felborul az idő, „A szellemek nem emberész szerint / Mérik, mi meddig tart, s hogyan halad.” Közben intermezzó szakítja meg az angyal és a lélek beszélgetését, kiderül, hogy a bukott angyalok, a démonok, még itt is megkísértik a testet elhagyó lelket, gyengítik hitét, hogy végleges uralmuk alá hajtsák: „A gyatra rög / Még azt hiszi, / Ha könyörög, / Hogy sokra viszi.” A démonok a gonosz örök fegyveréhez nyúlnak, az ember szabadságát korlátok közé szorító zsarnoknak állítják be Istent, és hamis illúziónak Gerontius álmát az üdvösségről: „Kupac gyanánt / Alkudozik, / Mennyországról / Ábrándozik. / Ha! Ha!” Gerontiusnak eszébe jut a démonok félelmetes földi hatalma, könyvekre emlékszik, melyek szerint a gonosz „puszta látványától is megfagyna / Ereinkben a vér…” Ám az őrzőangyal az isteni kegyelem erejére hivatkozik, aki ebben él, „Meg nem rendíthető angyal vagy szent / Kerül e démonok szeme elé, / Mint gyáva nyulak, úgy iszkolnak el.”

Ez a szakasz még nem a színről színre látás ideje, az angyal nem árulhatja el Gerontiusnak, hogy „Miként látják a szentek Istent most, / Fenn a mennyben…” Közben mennyei angyali kórusok magasztalják a Szentháromságos Istent, fájlalva, hogy az ember a bűnbeesés miatt elvesztette a „örökrészét, / A mennyet és a Fényt”. Az ember sorsa véglegesen megpecsételődni látszott, ám akkor „Egy új Ádám lépett elő, / S megmentésünkre jött”. Jézus Krisztus leszállt közénk, és megtestesült, hogy szeretetből feláldozza önmagát értünk, „Hogy ellenünket zúzza szét, / Mindent feláldozott”. A második isteni személy, „Az emberré lett Isten arca lesz / A perzselő tűz, amelynek lángja / Éget s be nem gyógyult sebet szakít / Fel benned, annak kínját növelve”.  Bűneink számbavétele gyötrelmekkel jár majd, mégis, az istenarc emléke lesz az „Egyetlen gyógyír sebedre...”

Gerontius lelkének az istenlátás előtt meg kell tisztulnia, „Míg visszatérni méltó lesz oda, / Ahol vár rá a fények udvara”. A tisztítóhelyen pedig lelkek könyörögnek a végtelen szeretet-Istenhez: „Ragyogjon ránk irgalmas napvilága, / Hogy örvendezve töltsük napjainkat!” Az angyal búcsúzik a purgatóriumban tisztuló lélektől, de egyértelművé teszi számára, innen csak felfelé vezet az út: „Isten veled, testvérem, de tudhatod, / Az éjt hamar fölváltja majd a reggel, / S mihelyst örömbe fordul bánatod, / Érted jövök serény angyalsereggel”.

A Gerontius álmát a Newman Központ adta ki, Somogyi György fordítása alapján. E. Román Katalin és Szoliva Gábriel OFM rendezésében – Papp János, Nagy-Kálózy Eszter, Blaskó Péter és Schnell Ádám közreműködésével – hangjáték is készült, a kötetben megtalálható az ezt tartalmazó CD is. Barsi Balázs ferences házfőnök, aki Boldog John Henry Newman tiszteletére Sümegcsehiben templomot is építtetett, mindazoknak ajánlja a művet, „akiket érdekel az emberi élet lényege, akik képesek leszállni az élet felszínéről a szívük mélyébe”.

A Gerontius álmából Edward Elgar (1857–1934) késő romantikus brit zeneszerző oratóriumot írt. Az 1900-as birminghami bemutató rosszul sikerült. A karigazgató a próbák közben meghalt, Richter János karmester pedig alábecsülte, milyen nehéz a mű egy átlagos kórus számára. A birminghami koncerten azonban részt vett Julius Buths, a német Düsseldorf városi zeneigazgatója is, aki felismerte a költemény kivételes művészi értékeit, és visszatérve Németországba, 1901 decemberében hatalmas sikerrel adatta elő. A művet 1902 májusában az alsó-rajnai fesztiválon is eljátszották.

Edward Elgar zeneműve DVD-n is megjelent; a londoni Szent Pál-katedrálisban 1997. november 27-én elhangzott előadást láthatjuk, hallhatjuk, a BBC Szimfonikus Zenekar és Énekkar tolmácsolásában. A karmester Andrew Davis, a rendező Bob Coles. Gerontius megszemélyesítője Philippe Langridge. Az Angyalt Catherine Wyn Rogers énekli.

A zenemű ITT hallgatható meg.

(Boldog John Henry Newman: Gerontius álma, CD-melléklettel, Newman Központ, 2019.)

Fotó: Wikipádia

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria