A boldoggáavatási eljárás

Nézőpont – 2009. október 31., szombat | 8:00

A boldoggáavatás a szenttéavatási eljárás első része, amelynek végén Isten tiszteletreméltó szolgáját fölveszik a szentek névjegyzékébe.

1170-ben III. Sándor pápa a szenttéavatást a pápa hatáskörébe vonta, módozatát VIII. Orbán pápa (1623–44) határozta meg. Eszerint először a területileg illetékes püspök kivizsgálta, hogy a jelölt valóban szent életet élt-e, történtek-e közbenjárására csodák, illetve nem részesült-e meg nem engedett tiszteletben. E vizsgálat lezárása után, ha az illető szent híre tartotta magát, tíz év múlva indították el a pápai felülvizsgálatot. Ha a jelölt halála után 50 évvel szentségének híre eleven volt még, s legalább két csoda történt általa, a pápa boldoggá avatta. A boldoggá avatottat egy meghatározott területen (országon vagy szerzetesrenden belül) nyilvánosan tisztelhették (zsolozsmában és szentmisében), de ereklyéit nyilvános tiszteletre nem tehették ki, s templomot nem szentelhettek tiszteletére.

A boldoggá- és szenttéavatás módjában az évszázadok során történtek kisebb változtatások. Legutóbb XVI. Benedek pápa 2007-ben hagyta jóvá és rendelte el a Sanctorum Mater kezdetű instrukció kihirdetését, amely részletekbe menően szabályozza a szenttéavatási eljárások egyházmegyei szakaszának lefolytatását, rámutatva a törvények helyes alkalmazására az egyes fázisokban.

Jelenleg egy „szent” halála után öt év elteltével akár egyetlen hívő is kérheti a halál helye szerint illetékes főpásztort, hogy indítson eljárást az illető életszentségének vagy vértanúságának a kivizsgálására. Ezt az ügy választott képviselőjén, az ún. posztulátoron keresztül teheti meg. Napjainkban az eljárást általában egy testület vagy közösség kezdeményezi.

A főpásztor, mielőtt megindítaná az eljárást, kikéri a környező egyházmegyék püspökeinek véleményét – ez nálunk a püspöki kar egészét jelenti –, és tájékoztatja szándékáról a Szentszéket. Ha ún. „régebbi (történeti) ügyről” van szó, és már nem élnek olyan tanúk, akik hitelt érdemlően nyilatkozhatnának Isten Szolgája életének vagy vértanúságának a részleteiről, akkor tanúkra csak a szentség hírének bizonyítása érdekében van szükség, és történeti források alapján kerül sor az életút vagy a vértanúság vizsgálatára. Az ún. „újabb ügyekben” a tanúvallomásokon keresztül történik ugyanez.

A szenttéavatási ügyek általában vegyes jellegűek, az utolsó éveket, évtizedeket tanúvallomások, a korábbi életszakaszt írott források alapján vizsgálják. A tanúvallomások összegyűjtésére az illetékes főpásztor kinevez egy bíróságot. Ezt megelőzően megvizsgálják Isten Szolgája írásait, hogy a katolikus hittel és erkölccsel megegyeznek-e, valamint történész szakértők is nyilatkoznak a vizsgált személyről az általuk összegyűjtött forrásanyag alapján. Ez egy fontos XX. századi újítás. Amikor összeáll a vizsgálati anyag, hiteles fordítást készítenek róla, általában olasz nyelven, majd a hitelesítést követően az aktákat ünnepélyesen lezárják, lepecsételik és Rómába küldik.

Miután a Szentszék elismerte az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét, több lépcsőben vizsgálják az összegyűlt anyagot. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja fórumai elé egy összegzés, az ún. positio kerül. A történészek kezében ez a positio szürke színű, az utánuk következő teológusok már piros kötésben kapják meg a könyvet. A történészek a dokumentáció teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről, a teológusok a hősies erénygyakorlás vagy a vértanúság megvalósulásáról nyilatkoznak. Ezután az anyag a kongregáció bíborosai és püspökei elé kerül. Összegző véleményüket a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárja, aki – mint egyedüli és legfőbb bíró – meghozza döntését az ügyben. Pozitív pápai döntés után Tiszteletreméltónak hívhatják Isten Szolgáját. Ha vértanúról van szó, akkor nincs szükség csodára a boldoggáavatáshoz, hitvalló esetében viszont ekkor kezdődhet meg egy csoda kivizsgálása. A hősies erénygyakorlást és a vértanúságot csak a boldoggáavatás előtt vizsgálják, utána már nem. Ezt követően egyetlen csodára van még szükség a szenttéavatáshoz, valamint ahhoz, hogy a boldog tisztelete kiteljesedjék.

A XX. század utolsó harmadáig a vatikáni Szent Péter-bazilika volt a boldoggáavatások kizárólagos helyszíne. Itt hirdették ki a pápai döntésről szóló apostoli levelet, majd ezt követően a Te Deum éneklése és harangzúgás közepette tárult fel az új boldog képe. A pápa a délelőtti szertartásokon nem jelent meg, csak délután jött le az Apostoli Palotából, hogy az új boldog ereklyéi előtt imádkozzék. 1971-ben VI. Pál pápa a boldoggáavatásnak is a szenttéavatáshoz hasonló ünnepélyességet adott azáltal, hogy – elsőként a lengyel Maximilian Kolbe atya esetében – személyesen végezte az egyszerűbbé vált boldoggáavatási szertartásokat. Ezt a gyakorlatot folytatta II. János Pál pápa is.

A század végén tehát halványodni látszott a különbség a boldoggá- és a szenttéavatás között, a helyi kultusz pápai engedélyezése és az egész egyházra vonatkozó tisztelet ünnepélyes legfőbb pásztori elrendelése között. Egyre hasonlóbb lett egymáshoz a boldogok és a szentek tisztelete is: ma már alig van látványos különbség az emléknapjaik megünneplésében, a képi ábrázolásaikban és ezek templomi elhelyezésében, ereklyéiknek vagy tárgyi emlékeiknek a tiszteletében.

2005-től XVI. Benedek pápa ezt az elhalványult különbséget ismét érzékelhetővé kívánta tenni legalább az avatások alkalmával, ezért személyesen a boldoggáavatáshoz kapcsolódó hálaadó szentmisén nem vesz részt és apostoli levelének kihirdetésével általában a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának bíboros prefektusát bízza meg.

A boldoggáavatás hivatalos pápai szövege, úgynevezett formulája egyébiránt szó szerint megegyezik azzal, amit II. János Pál pápa élőszóban használt. Benedek pápa a boldoggáavatások régi-új rendjének meghatározásakor ötvözte a több évszázados hagyományokat a XX. századi gyakorlattal: a boldoggáavatást ugyanis nem kizárólag Rómában, hanem az új boldogok szülőföldjén, tiszteletük helyén is kihirdethetik.

Nagy megtiszteltetés ez a helyi egyház számára, és jelzi a Szentatya bizalmát a helyi főpásztor iránt, különösen ha őt magát bízza meg a szertartás lebonyolításával.

Magyar Kurír