Csak a szíveinket nyissuk ki húsvétkor, vagy a templomokat is? – Válaszol a szerzetes

Nézőpont – 2020. április 1., szerda | 20:24

„»Nyissátok ki a templomokat, ünnepeljük együtt a feltámadást!« – kapom valakitől az erre felszólító írást. A küldő azt is kérdezi, mi a véleményem minderről.” Az alábbiakban Németh Emma SSS, a Szociális Testvérek Társasága elöljáró-helyettese írását adjuk közre.

Pár napja a neten többféle véleményt olvashattam a szentáldozás hiánya kapcsán arról a kérdésről, fontosabb-e a testi egészség, mint a lelki. Miért lehet sorba állni a gyógyszerért a patika előtt, és miért nem tehetjük ugyanezt a zárt ajtók mögött végzett mise végén a templomok előtt a lelki gyógyszerért, Krisztus testéért? A hozzászólók többsége az áldozás hiánya miatti fájdalmából kiindulva nagyon egyetértett a felvetéssel, és javasolta: kezdeményezzék az áldozás lehetőségének megteremtését.

Első gondolatom az volt: szerzetesként nem volnék hiteles hozzászóló, hiszen mi a házunkban őrizzük az Oltáriszentséget, és akár szentáldozáshoz is járulhatunk. Persze ebben a helyzetben is vállalhatom az áldozni nem tudókkal való szolidaritást, Isten ugyanis másképp is tud kegyelmet adni. Ez a „szentségi böjt”, ahogy Barsi Balázs nevezte, még segítséget is jelent ahhoz, hogy tudatosítsam, mi is történik a szentáldozásban, és sokkal jobban vágyakozzam utána.

A világjárvány miatti kényszerintézkedés elgondolkodtathat bennünket arról is, hogyan juthattunk odáig, hogy a szentmiséken tömegesen áldoznak, miközben a gyóntatószékek sokfelé üresek. A világi média az elváltak és újraházasodottak, az élettársi kapcsolatban élők szentáldozáshoz való jogát és a paphiány miatti ellátatlanság okán a cölibátus eltörlésének szükségességét szajkózza.

A szentáldozás ajándék, az Istennel való találkozás kitüntetett módja, de vannak élethelyzetek, amikor ezzel nem lehet élni. Sem a húsvéti liturgián való részvétel, sem a szentáldozás nem kikövetelhető emberi, keresztényi jog.

Missziós területeken – s ma már Magyarország is az – sincs rendszeres szentmise, de még igeliturgia sem. Ez persze nem jó, de ha nincs pap vagy nincs lelkipásztori kisegítő, akkor bizony ezek sincsenek, a hit mégis terjedhet.

A nyilvános liturgikus cselekmények, köztük a szentáldozás szünetelésének elrendelői nem Krisztust tagadták meg az emberektől, hanem a Vele való találkozás egyéb útjait kínálják fel.

A járvány minden területen kihív bennünket a komfortzónánkból. Nem gondolom, hogy most hangulatkeltő cikkekkel vagy népszavazással kellene megnyittatni templomokat azért, mert mi személy szerint nem ehhez vagyunk szokva vagy másként gondoljuk. A nem hívők sem sürgetik a szórakozóhelyek, szállodák, sportpályák stb. megnyitását, akkor sem, ha esetleg enélkül nehéz elképzelniük a húsvétot.

Krisztus keresztjének hordozását most nem azzal segítjük, ha egy térben, együtt tartunk bűnbánatot és kísérjük Jézust a Golgotára, hanem azzal, ha engedelmeskedve az egyházi és világi előírásoknak, elfogadjuk a liturgián való személyes részvétel fájó hiányát.

Azzal, ha óvjuk egymás egészségét, és felelőtlenségünkkel nem rakunk a jelenleginél is nagyobb terheket az egészségügyi és más, frontvonalban szolgáló embertársaink vállára. Azzal segítünk a keresztet hordozni, ha nem kérdőjelezzük meg papjaink elkötelezettségét. A sok 65 év feletti és fiatalabb lelkipásztor nem a maga egészségét védi, amikor nem tart közösségi liturgiát. Nem gyávák, viselik ennek a helyzetnek a terheit. Nemcsak szüntelen imájukkal és a legszentebb áldozat bemutatásával állnak mellettünk, hanem látogatják a szükségben lévő betegeket is. Ahogy egyikük fogalmazott: „Engem nyugodtan lehet hívni bármikor, amikor igent mondtam a papságra, ez is benne volt a pakliban.”

„Mert a mi hitünk nem egy üres római téren elmondott, zordan hangzó, esőverte, szürke »Miatyánk« szomorúságából áll!” – olvasom a kapott írásban. – Valóban nem. Számomra az említett „esőverte” Miatyánk a világ legfontosabb és legszebb eseménye volt az elmúlt hetekben.

Amikor egy 83 éves, nehezen járó „öregember”, a pápa, Krisztus helytartójaként odaáll az Atya színe elé – ahogy annak idején tette ezt Krisztus –, és imádkozik a világért. És az egész világ bekapcsolódik ebbe az imába, az világtörténelmi esemény.

Nyissuk hát ki a szívünket, és segítsünk másokat is abban, hogy képesek legyenek kinyitni a szívüket és befogadni Isten kegyelmét, ami nincs bezárva a templomokba, és nincs kötve a liturgián való személyes részvételhez.

Fotó: MTI

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria