Csodálatos csere – Beszélgetés Kovács Gergely érsekkel római látogatásáról

Nézőpont – 2021. december 7., kedd | 16:15

Kovács Gergely gyulafehérvári érsek közel két év után újra Rómába látogatott. Ennek apropóján készített vele interjút a RomKat.ro erdélyi katolikus hírportál felkérésére Vértesaljai László SJ a Vatikáni Rádió stúdiójában december 6-án. Az alábbiakban a beszélgetés leírt változatát olvashatják.

– Milyen érzés itt lenni újra, pár év után?

– Az az igazság, hogy a szentszéki szolgálat után számomra tudatos, hogy mindenképpen tartani kell Rómával a kapcsolatot. Én úgy képzeltem el, hogy legalább félévente egyszer Rómába utazom, legalább a legfontosabb ügyek intézésére. De ezeket a terveket a járvány áthúzta, hiszen aki Romániából érkezett, az karanténköteles volt két hétig, ami nekem nem fért bele. Most végre sikerült kiutazni, de autóval jöttünk, ezért a kétség is ott volt, hogy utolsó percben lefújják az egészet. Ugyanakkor nagyon jó érzés visszatérni Rómába. Itt is itthon vagyok, és találkozva régi munkatársakkal, régi ismerősökkel, az ember úgy érzi, mintha el sem ment volna. Viszont benne van az is, hogy én most már érsekként jöttem vissza. Nagy különbség, hiszen nagyon komoly kérdésekkel, ügyekkel, megbeszélnivalókkal érkeztem ide – igazából ez a látogatás célja. Az a kellemes velejáró, hogy az ember futtában megiszik egy finom kapucsínót, tud köszönni egy kedves ismerősének, de igazából kongregációk, tanácsok, intézmények látogatása, papírmunkák, kérések okán vagyok itt.

– Mennyi ideig tart a római látogatás?

– Az utazással együtt nagyjából tíz nap.

– Gondolom, sűrű a napirend…

– Sűrű, mert az ember kihallgatásokat kér, és gyakran előfordul, hogy nem megfelelő az időpont, akkor újat kell kérni, közben kimarad két-három óra, amiket azért igyekszik az ember tartalmasan kitölteni.

– Advent második hetébe léptünk, pár napos római tartózkodás után mit üzen érsek atya az otthoniaknak?

– Ugyanazt üzenem innen is, mint amit otthon is megfogalmaznék: készülődjünk!

Készítsük az Úr útját, hiszen erről szól az advent, és azt hiszem, egy picit mi elvesztettük ennek a varázsát.

Ha visszagondolok, gyerekkoromban a készülődés valahogy fontosabb volt, számoltam a napokat, mindennek megvolt a helye, ideje. Most már november végén minden fel van díszítve, a karácsonyfa is. Mintha felfordult volna minden, az egészséges, jó készülődés elveszett volna. Ahogy látom, Rómában is, minden csillog-villog. Hazagondolva ezt mondanám: tartsuk be a ritmust, az időt, tudjunk várakozni, tudjunk készülődni, különben összefolyik az egész, elveszítjük az ünnep szépségét.

– Minden téren kihívásokkal találkozik az ember: politikai, anyagi téren, mindennek a tetejébe pedig itt a járvány… Mi mégis az Üdvözítőt várjuk. Képes ez a kisgyermek, a Megváltó fölülírni a világ összes viszontagságát?

– Ez a mi hitünk, a meggyőződésünk. Én igazából karácsonyi üzenetként is ezt igyekszem most minél hangsúlyosabban, minél több oldalról megfogalmazni: ne féljünk, mert van egy biztos pont minden bizonytalanság, bizalmatlanság mellett, az Üdvözítő, az Isten, aki emberré lett. Ő jelenti nekünk a biztonságot, a bizonyosságot. Ha félünk, elbizonytalanodunk, az valahol azért is történhet meg, mert a hitünk nem elég erős. Azt mondom:

ne féljetek, gyertek, menjünk együtt a jászolhoz, ahol a törékeny gyermek vár, a mi Üdvözítőnk!

Ez számomra most a legfontosabb üzenet, nem az elvont fogalmak, mint a megváltás, az üdvösség. Ha megkérdezek egy nénit, bácsit, lehet, ezekre nem tud mit mondani, de ha azt mondom neki, hogy ez a megoldás, ez a végérvényes boldogság, akkor megérti.

– Ismerősökkel, régi munkatársakkal is találkozol, de újabb vezetőkkel is a különböző vatikáni hivatalokban. Milyen segítséget vársz tőlük most mint érsek, illetve mit tudsz adni nekik két évnyi tapasztalat után? Európa egyik jelentősen más részéből érkeztél, mint amilyen a római valóság…

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a Szentszéknél töltött huszonkét év megtanított arra, hogy nekünk beszélnünk kell magunkról.

El kell mondanunk azt a valóságot, amelyben élünk, mert sokszor úgy gondoljuk, hogy ó, ezt úgyis tudják, ó, ez kézenfekvő, pedig nincs így.

Például ma az egyik kongregációnál – ahova már elküldtük a papírokat két éve, és még kiegészítést kértek –, amikor leültünk beszélgetni, akkor derült ki, hogy valójában ugyanarról a dologról beszélünk, de nem ugyanazt értjük alatta. És egyszer csak elmosolyodtunk: ó, hát erről van szó. És akkor jöttem rá, hogy a probléma nem is a sejtett helyen gyökerezik.

Ennek a „hazalátogatásnak” a részemről ez az igazi feladata: a személyes találkozás, elhozni az egyházmegyét a Szentszékhez, elhozni a problémáinkat, nehézségeinket, gondjainkat azzal a meggyőződéssel, hogy erre itt kíváncsiak, és igenis várhatunk segítséget, várhatunk megoldást. Nekem ez ad erőt, ez bátorít: meg kell osztani, el kell mondani újra és újra, mert magától nem érkezik meg a megoldás.

Először meg kell értenünk egymást, ehhez pedig a találkozás nagyon fontos.

Akivel nem találkozom, arról legföljebb csak hiszem, hogy ismerem, tudok róla valamit, de a találkozáskor látom a másik arcát, látom a reakcióját, tördeli-e a kezét közben, vagy sem.

– Gondolom, ha az otthoniak érzik azt, hogy őket elhozod ide, az ő érdekeiket püspökükként képviseled Rómában, akkor a másik oldalról is könnyebb elfogadni talán, hogy te majd, hazatérvén, a Szentatyát, a Világegyházat, a római hivatalokat képviseled helyi szinten…

– Ez valóban így van, és ismét csak a mai két találkozóra utalok vissza: valóban ezt tapasztaltam meg. Mintha most bennem olvastál volna. Valóban úgy éreztem, hogy miután beszélgettünk, a bíborostól kaptam feladatot, amit hazavihetek. Ez gyakorlatilag kétirányú, szépen kiegészíti egymást, megerősítjük egymást. Egyáltalán nem érzem azt, hogy engem most helyreraktak, utasítottak vagy kioktattak, hanem rájöttünk, hogy mind ugyanazt akarjuk, és én a cél eléréséhez segítséget kaptam. Igazából nagyon várom, hogy hazamenjek, és ezeket megoszthassam a közvetlen munkatársakkal, a szeminárium vezetőivel, azokkal, akiknek az ügyében eljárok. Szép üzenettel és bátorítással megyek haza.

– A latin teológia szépen fogalmaz a szentmiséről meg az Isten és ember kapcsolatáról: admirabilis commercium – csodálatos csere. Amiről beszélgettünk, ez az oda-vissza kapcsolat a helyi egyház és a központ között mutatja, hogy egy ilyen csodálatos csere történik meg hittel, bizalommal, személyességgel. Adja a Jóisten, hogy ebben örömöd legyen, és ezt a jóféle vásárfiát vidd haza a szívedben az otthoniaknak, akik szeretettel várnak.

A beszélgetés meghallgatható ITT.

Forrás: Romkat.ro

Fotó: Vértesaljai László SJ

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria