Egy háború előtti sajtóapostol: a jezsuita Bangha Béla mint rádiós prédikátor

Megszentelt élet – 2022. január 22., szombat | 15:00

Bangha Béla a 20. század egyik legkiemelkedőbb és legismertebb jezsuitája volt: kiváló szónok, akinek beszédeit tömegek hallgatták, és aki a sajtóban és a rádióban az igehirdetés modern lehetőségét és egyben szükséges új útját ismerte fel. Ismert sajtóapostolként, de jóval kevésbé mint rádiós prédikátor. Mai rendtársa, Koronkai Zoltán SJ segítségével erről az oldaláról is többet megtudhatunk.

Gergely Jenő szerint „munkásságának méreteit, a katolikus megújhodásban betöltött szerepét tekintve minden kétség nélkül Prohászka Ottokár után közvetlenül említendő”.

Bangha Béla 1880-ban született Nyitrán köznemesi családban. Gimnáziumi tanulmányait a kalocsai jezsuita gimnáziumban kezdte. Még középiskolásként lépett be a jezsuita rendbe 1895-ben. Kétéves noviciátusát Nagyszombatban végezte. Nagyszombat, Pozsony és Innsbruck az a három város, ahol gimnáziumi, majd filozófiai, végül teológiai tanulmányait végezve a prédikációiból kitűnő általános műveltség, érvelési képességek és teológiai tudás nagy részét elsajátította. 1909-ben, az önálló magyar jezsuita rendtartomány megszületésének évében szentelték pappá.

Bangha Béla 1910-ben Budapestre került, első feladata a Mária-kongregációk vezetése volt. Előadásokat tartott, prédikált, és a Mária Kongregáció című folyóirat szerkesztője lett. Konferenciáinak, prédikációinak híre hamarosan az egész országban elterjedt, és keresett szónokká vált. A következő évtizedekben szinte végigprédikálta az egész történelmi Magyarországot, sőt a tengerentúli magyar közösségekhez is eljutott. Előfordult, hogy öt beszédet is mondott egy nap.

Bangha Béla lénye mélyén misszionárius volt, aki kortársai számára érthető és megragadó módon fejtette ki a katolikus tanítást, ugyanakkor kíméletlen élességgel támadott mindent, amit azzal összeegyeztethetetlennek látott. Sajtó- és közéleti tevékenysége csak eszköze volt ennek a törekvésnek, a „világhódító kereszténység” víziójának.

1912-ben megalapította a Magyar Kultúra című folyóiratot, amely harcos apologetikus hangvételével a katolikus megújulás egyik meghatározó fórumává vált. Hamar felismerte a sajtó fontosságát, és szervezőmunkája nagyban hozzájárult a katolikus sajtó megújulásához. 1917-ben létrehozta a Központi Sajtó Vállalatot. Egyik meghatározó szervezője volt az 1938-as eucharisztikus világkongresszusnak. Rendtársa, Jánosi József Bangha Béla tevékenységének elemeit így sorolja fel: szónok, író, szervező, az egyházi élet benső életének fejlesztője és külső védője, végül a magyar társadalmi élet tényezője. Bangha Béla 1940-ben hunyt el hosszas betegség után.

Bangha Béla már gyermekkorában kitűnt kiváló értelmi képességeivel, és korán megmutatkozott későbbi sajtóapostol- és szónoktehetsége. Tizenéves korában kis házi folyóiratot szerkesztett Regnum Marianum címmel, szívesen szavalt az önképzőkörben, és a családjának feltűnt, hogy milyen hevesen és meggyőzően tud vitatkozni világnézeti kérdésekről. Gyakran előfordult az is, hogy a templomból hazatérve lelkesen ismételte el a prédikációt testvérei számára.

Jezsuitaként az újoncidő után egy évig retorikai képzésben részesült az ausztriai Sankt Andräban. Meglepő módon elöljárói nem voltak jó véleménnyel szónoki képességeiről, ahogy később Bangha maga írta naplójában: „Kemény, de hasznos tanárom Lottenmoser (…) óvott attól, hogy valaha is szónokolni próbáljak.” A fiatal szerzetes azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot, hanem annál tudatosabban készült az igehirdetői szolgálatra. Szisztematikusan figyelte a jó szónokokat, és utánozni próbálta őket. Szónokká akart válni.

A szentelése utáni években életrajzírója, Nyisztor Zoltán szerint Bangha Béla „a szó szoros értelemben beutazta az egész országot, és beszédeitől visszhangoztak a magyar városok, sőt sokszor a falvak is”. Már a megjelenése, a gesztusai is nagy hatást váltottak ki a hallgatóiban, orgánumát énekesek is irigyelték. „Sovány, szikár, de magas, egyenes, sudár alakja volt, átszellemült feje, beszédes, hangulatokat híven tükröző arca, kiforrott jellegzetes egyéni gesztusai, s legfőként olyan hangja, amivel a szónoki hatás legkisebb árnyalatait is kifejezni, illetve éreztetni tudta” – írja róla Nyisztor.

Bangha beszédeinek fontos jellemzője volt az is, hogy cselekvésre mozgósítottak. Hallgatói nemcsak tapsoltak, beszédei után nemcsak csodálattal dicsérték a szónokot és lelkesen ismételgették főbb gondolatait, hanem „megindultak és cselekedni kezdtek”. Megrendelték a katolikus lapokat, elmentek a vasárnapi misére, gyóntak, barátokat hívtak a következő előadásra, tanúságot tettek katolikus hitükről a munkahelyükön. A hallgató „érezte, hogy valamit tennie kell; magáért is, családjáért is, de még fajtájáért és az Istenért is”. A szónok hallgatása nem megnyugvást eredményezett, hanem felkavart és cselekedetre indított.

Bangha Béla így foglalja össze a rádiós szentbeszédek jelentőségét: „Mintha a Gondviselés éppen a technikai elanyagiasodás ellensúlyozására állította volna bele az Ige szolgálatába a technika e modern csodáját: levelek és vallomások özöne bizonyítja, hogy sokakban éppen a rádiós szentbeszédek keltették fel újra a vallásos érdeklődést, olyanokban is, akik előzőleg ki tudja, mióta nem lépték át a templom küszöbét. Helyes és kívánatos dolog, hogy az eszmeterjesztés modern eszközeit ne csak a rombolás és a tévedés állítsa be a maga eszméinek szolgálatába, hanem az igazság, az Úr szava is, az Ég üzenete a földnek.”

Ezek a sorok jól tükrözik, hogy milyen evangelizációs lehetőséget látott Bangha a rádióban.

Az, hogy Magyarországon is elkezdődött a katolikus szentbeszédek rádiós közvetítése, nem is volt olyan egyértelmű, és ebben Bangha Bélának is szerepe volt. Folyóirata, a Magyar Kultúra elsők között tudósított az Egyesült Államokban elinduló katolikus rádiós kezdeményezésekről, mint a „rádió templomok” megjelenéséről, vagy a Saint Louis-i jezsuiták nagy sikerű rádiós előadás-sorozatairól.

Az 1925. december 1-jén induló Magyar Rádióban is hamar megjelentek a protestáns istentiszteleti közvetítések. A katolikusok két eltérő hozzáállással viszonyultak a rádiós istentisztelethez. Az egyik vélemény szerint elvileg helytelen katolikus szentmisét rádión közvetíteni, hiszen a szentmise személyes jelenlétet követel, és a közvetítés lehetősége csak bátorítana a távolmaradásra. Továbbá veszélyesnek tartották, hogy a rádió révén a katolikus hallgatóság protestáns prédikátorokat is hallgathat, akik olykor élesen kritizálták a katolikus vallásgyakorlatot. Érdekes, hogy jezsuiták is fogalmaztak meg ilyen véleményeket, lásd A Szív korabeli cikkeit. A másik álláspont képviselői inkább lehetőséget láttak a rádiózásban. Közéjük tartozott Bangha Béla is, aki már 1925-ben javasolta, hogy közvetítsék a templomi konferenciabeszédeit. A püspöki kar végül 1926 márciusában engedélyezte a szentmisék rádiós közvetítését, de kiemelve, hogy az nem pótolja a hívek misére járási kötelezettségét, és kifejezve azt a minőségi követelményt, hogy csak kiváló egyházi szónokok beszéljenek.

A Bangha Béláról szóló teljes írás ITT olvasható.

Az írás a tavaly november 20-án a Közi Horváth József Népfőiskola által szervezett, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán tartott, Égi hullámokon – Rádiós hitszónokok a két világháború között című emlékkonferencián elhangzott előadás anyagának rövidített változata. A teljes szöveg a tavasszal megjelenő konferenciakötetben lesz olvasható.

Forrás: Jezsuita.blog.hu

Fotó: Jezsuita.blog.hu; Fortepan/Morvay Kinga

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria

Rádiózó nők 1932-ben. Forrás: Fortepan/Morvay Kinga