Egy különös igeidő: A jövő, amelyik már elmúlt

Nézőpont – 2020. november 21., szombat | 20:10

A népi vallásosság kísértete körüljár. A koronavírus-krízis felfedte a szolgáltatásorientált egyházkép gyengéit. A hagyományra történő visszaemlékezés alternatívákat mutathatna. Tobias Klein német publicista írását Héray András fordításában adjuk közre.

Kísértet járja be Németországban a Katolikus Egyházat: a „retrokatolicizmus” kísértete. Az akadémikus teológia, az egyházi testületek és egyesületek köreiben néhány éve növekvő nyugtalanság figyelhető meg éppen a fiatal katolikusok vallási formák iránti növekvő érdeklődése miatt, amelyeket az úgynevezett „zsinati generáció” tévesen „túlhaladottnak” tartott, mint a gyónás, nyelvre áldozás vagy a szentségimádás. A koronakrízis alatt ez a folyamat talán még inkább erősödött, legalább is kritikusainak véleménye szerint. Az erfurti dogmatikus Julia Knop így adta tudtul rossz érzését a „a magánmisén kívüli egyéni áldozással”, az „üres utcákon lebonyolított szentségi körmenettel”, „egész püspökségeknek a Szűzanya Szívéhez történő felajánlásával” valamint a „2020. év általános feloldozásával és búcsúival” kapcsolatban.

Félelem a népi vallásosságtól

Úgy tűnik, hogy

az Egyházon belül a (saját elképzelésük szerint) „progresszív” erők között grasszál egy már halottnak hitt népi vallásosság visszatérésétől való félelem,

ami éppúgy, ahogy Nicole Kidman Alejandro Amenábar Más világ (The Others) című horrorfilmjében, egy öreg ház folyosóin lopakodik, ahol már régóta mások laknak. Mindenesetre a film csattanója éppen az, hogy a főhős (aki nyilvánvalóan nem véletlenül egy mélyen hívő, tradicionális katolikus nő) szemszögéből nézve a ház új lakói a szellemek, és eltökéltnek látszik, hogy gyermekeivel kitartanak abban a házban, ami meggyőződése szerint még mindig az övé.

A kialakult narratíva

A koronavírus körülményei közt növekvő virtualizálódás a kultúra privatizációjához vezetett-e, ami aztán megmarad?

Hogy a hagyományos (tradicionális) vallási gyakorlatok ilyen védekezési reakciókat váltanak ki, felismerhető abból, hogy általuk látszólag olyan fix narratíva kialakulása fenyeget, ami kérdésessé teszi az egyház fejlődésének és jövőbeni fenntarthatóságának lehetőségét. A „népegyház” modellje virágkorában lényegileg abból élt, hogy az egyházhoz való tartozás és egy bizonyos minimális hívőtömeg aktív részvétele az egyházi életben hozzátartozott a társadalmi normalitáshoz, és a társadalom és a kultúra nagyjából ilyen mértékben keresztény alapokon állt.

Azt, hogy ez a korábbi egyházmodell és személyesen a kevésbé vallásos emberek is bizonyos értelemben osztoznak az egyház egyre növekvő, tovább már nem elviselhető tagveszteségében, aligha vonhatják kétségbe az Egyházon belüli táborok és frakciók. Annál elkeseredettebben tombol a küzdelem azon, hogy a jövőben minek kell lépni e meglévő egyházmodell helyébe, és ez az átalakulási folyamat milyen típusú reformokat követel meg.

A vallási piac

Mindenekelőtt a Német Evangélikus Egyházban, de egyre inkább a Katolikus Egyházban is körülbelül az ezredforduló óta eluralkodik ebben a küzdelemben egy vallási-világnézeti „piac” paradigmája, amelyen az Egyház a többi ajánlattevővel versenyez, és ezért piacképesen és vevőorientáltan kell viselkednie. Az önmeghatározás ilyen ökonomizálása – ahogy azt Jens Schlamecher vallásszociológus megállapította – a „cél–eszköz” fogalom lassú megfordítását feltételezi: az a meggyőződés, hogy az embereknek valami egyedülállót – a Jézus Krisztussal szóban és szentségben való találkozást – kell felkínálni, háttérbe szorul azzal a törekvéssel szemben, hogy a saját piaci helyzetét megtartsa vagy a lehető legjobbra javítsa, és ennek érdekében megkísérli, hogy piaci ajánlatát a vevő kívánságaihoz és elképzeléseihez igazítsa.

A „szójatej-burzsoázia”

Az ilyen megfontolások következetesen végiggondolt – a létrehozott népegyházi struktúrák nagy tehetetlensége miatt nem is könnyen megvalósítható – célpontja az Egyház egyéni szükségleteknek megfelelő lelki szolgáltatások ajánlattevőjeként való önmeghatározása lenne, és mint ilyennek többé nem tagokra lenne szüksége, hanem csupán vevőkre. Hogy hogyan nézhet ki valami ilyesmi, arról adhat némi benyomást például az a 2015-ben a Futur2, stratégia és fejlődés a társadalomban és egyházban témájával foglalkozó folyóiratban Vízió az Egyház jövőjéről címmel megjelent írás, melynek szerzője az Esseni Egyházmegye püspöki helynöke, Klaus Pfeffer.

Amit ott az Egyház kívánatos jövőjéről terveznek, az sok olvasónak inkább horrorvíziónak tűnhet: ez egy moralista-terapeuta wellnesslelkiség a jólkeresőknek, egy Egyház a „szójatej-burzsoázia” számára.

Hamis célcsoportok

Az Osztrák Püspöki Konferencia nem ad már felmentést a vasárnapi misekötelezettség alól, de szigorítja a védőintézkedéseket, tekintettel a bécsi szerb ortodoxoknál előfordult néhány koronavírus-fertőzésre.

E koncepció alapvető hálózati hibája mindenesetre az, hogy a megcélzott fizetőképes vevőköre – ha egyáltalán van ilyen –, amelyet gyakran a „performerek”, az „expeditívek” és „hedonisták” köreivel (Sinus-környezetével, megj. társadalmi és célcsoportok tipológiájának kutatása) azonosítanak – egyszerűen nem igényli az intézményes egyházat. Éppen a koronavírus-válság mutatta meg ezt világosan: a járványellenes intézkedések feloldásának első fázisában a fontos célcsoportok a fodrászoknál álltak sorban, és nem az egyházi kínálatnál. Ezt persze előre lehetett tudni. Így látta körülbelül a nemrég elhunyt teológus, Johann Baptist Metz, aki már negyven évvel ezelőtt diagnosztizálta a régi népegyház körvonalazódó átalakulását egy „kínálatot nyújtó, szolgáltató egyházzá”. Ebben a modellben semmi esetre sem a jövő, hanem ellenkezőleg, az a meggyőződés volt, hogy az Egyház tévesen elgondolt modernizálásának víziója „a történelmi csúcspontját és ebben az értelemben társadalmi jövőjét” nagyjából már meghaladta. Amennyiben megjelenik előttünk a folyóirat címe, amelyben a püspöki helynök esszéje megjelent, önkéntelenül is jellemző: végül is a „Futur 2” egy igeidő, amely valahogy azt fejezi ki, ami a jövőben ismét múlt lesz.

A tradíció újrafelfedezése

Az Egyház hagyományai újrafelfedezésének irányzata évtizedekig inkább visszaszorult és feledésbe merült, ezért egész természetes reakcióként lehet tekinteni arra a jelenségre, hogy Németországban a haladás téves értelmezését követi az intézményes Egyház, és a jelenleg nagy erőkkel folytatott „reformfolyamatok” alapvetően helytelen irányt céloztak meg. Hasonlóan, mint amikor valaki az erdőben eltéved, jól teszi, ha mindenekelőtt a kiindulópontjára tér vissza, ahelyett, hogy vaktában keresne utat „előre”, az elbizonytalanodott hívek is visszatérnek a tradíciókhoz, hogy ismét tájékozódási pontot találjanak.

Ha ennek a „retrokatolicizmusnak” a bírálói ebben csupán nosztalgikus és esztétizáló visszafejlődést látnak, akkor javasolható, hogy ezt figyelmeztetésnek vegyék egy nagyon is reális veszély komolyan vételére, és ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a tradícióhoz való visszatérésnek egyáltalán nem azt kell (és nem is szabad azt) jelentenie, hogy visszaálmodjuk magunkat egy idealizált múltba, ami végső soron azért nem is volt olyan ideális. Sokkal inkább azt jelentse, hogy keressük a hagyomány gazdag alapjának elfelejtett, vagy a közelmúltban elhamarkodottan elvetett kincseit, és ezeket a jelen és jövő számára használhatóvá tegyük. Egy, a Krízis magazin számára írt hozzászólásában az irodalomtudós Anthony Esolen ezt az eljárást egy régi ház felújításához hasonlítja, ahol egy csúnya linóleumpadló alól egy értékes faparketta kerül napvilágra. Elmozdulás az Egyházban jelenleg szinte csak arról az alapról lehetséges, hogy a hagyományt ebben az értelemben nem mint valami lezárt és múzeumi, hanem mint élő és jövőbe mutató dolognak tekinti, mivel az intézményes egyházi apparátus magasabb szintjei túlnyomóan egy egész más irányban haladnak. De éppen ez a körülmény nyit szabad teret az Egyházon belüli alapvető változásoknak, amennyiben készek ezeket a tereket elfoglalni.

Összefoglalás

A koronavírus-krízis sok téves bizonyosságot megrendített az egyházon belüli áramlatok küzdőterén is. A modern, vásárlóorientált szolgáltató egyház elképzelésének védelmezői szembesültek azzal a kérdéssel, hogy víziójukra egyáltalán van-e kereslet; ugyanakkor a hagyományos, sokáig elavultnak hitt vallási gyakorlatoknak a reneszánsza figyelhető meg. Egy nem várt jövő felé nyílik ezzel út?

Fordította: Héray András

Forrás: Die Tagespost

Fotó: Pexels.com

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria