Párbeszéd a liturgiáról: Egyetemes könyörgések (1. rész)

„Az Egyetemes könyörgésekben, azaz a Hívek könyörgésében a nép, miután Isten szavát hittel elfogadta, megfelelő módon válaszol, és a keresztségében kapott papi szerepét gyakorolva imádkozik minden ember üdvösségéért. Tanácsolt, hogy ezek a könyörgések kapjanak helyet minden közösségi misében, mégpedig úgy, hogy a kérésekkel könyörögjenek az egész Egyházért, a közhatalom gyakorlóiért, továbbá a megpróbáltatásokban szenvedőkért, végül minden emberért és az egész világ üdvösségéért. (…) Sajátos alkalmakkor azonban – amilyen a bérmálás, a házasságkötés, a temetés – az imaszándékokat az eseményre való tekintettel lehet összeállítani.” (A Római misekönyv általános rendelkezései, 69–70.)

Az Egyház ősidők óta a közös eucharisztikus ünneplést tartja a közbenjáró imádság kitüntetett pillanatának. A keresztény eucharisztia egyik első, Biblián kívüli leírásában, Jusztinosz Első apológiájában is olvasunk arról, hogy a keresztények a szentírás közös olvasása és értelmezése után különféle szükségletekért könyörögtek. Az általános rendelkezések sosem puszta előírásokat tartalmaznak, hanem az azok által hordozott teológiát és lelkiséget is közvetítik, még ha nagyon tömören is. A szöveg itt Szent Péter apostol első levelére utal: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nép vagytok” (1Pét 2,9). A keresztény közösség nem magába zárkózó, önmagáért való csoport, hanem papi küldetése van a világ felé: megjeleníti, vagyis láthatóvá, hallhatóvá, érinthetővé, tapasztalhatóvá teszi a világ számára Isten cselekvő, szerető, üdvözítő jelenlétét. Ez létének értelme. E papi küldetés különösen a közbenjáró imában érhető tetten. Egyetemes könyörgéseknek hívjuk ezt, mert a keresztény közösség ilyenkor nem elsősorban a saját szükségleteire fókuszál, hanem Isten színe elé viszi az egyetemes Egyház, a világ, a tágabb közösség, a nemzet szükségleteit.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír