Életét a békéért, egy jobb világért adta – Elbúcsúztatták a meggyilkolt kongói nagykövetet

A szentmisét Angelo De Donatis bíboros, római vikárius mutatta be a római Santa Maria degli Angeli e Martiri-bazilikában. A családtagok mellett jelen volt a képviselőház és a szenátus elnöke, Mario Draghi miniszterelnök és más olasz politikai vezetők.

„Ma kötelező sírni” – mondta homíliájában De Donatis püspök. Ostoba és kegyetlen erőszak ragadta magával az áldozatokat, erőszak, amely nem a fatális véletlen eredménye, hanem egyre elterjedtebb a világ számos helyén, nem csak Kongóban. „A gonosz csak gonoszt szül. Eszembe jutnak Jézus szomorúsággal teli szavai:

»Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi lesz a szárazzal?« Ha így végzik a béke munkásai, mi lesz velünk, mindannyiunkkal?”

Hangsúlyozta, ezek a testvéreink úgy döntöttek, hogy másoknak szentelik magukat, akár életük árán is: „Le kell leplezni az emberek szívében élő erőszakos közönyt, és azt kell mondani: »Ez az én problémám is.«”

Az állami gyászszertartást követően Luca Attanasiót másnap a lombardiai Limbiatéban, szülővárosában helyezik örök nyugalomra, ahol Mario Delpini milánói érsek vezeti a temetési szertartást. 

*

Luca Attanasio egyházi környezetben nevelkedett. Szülővárosában az oratórium aktív tagja volt, önkéntesként időseket és fogyatékkal élőket segített. E gyökerekből táplálkozva döntötte el, hogy a legutolsókat fogja szolgálni Afrikában.

Fény volt, amely a sötétségben, a félhomályban világított, melegített”

– mondja róla Angelo Giornati, korábbi plébánosa, aki harminc évvel ezelőtt ismerte meg, és azóta is folyamatosan tartotta vele a kapcsolatot. Ő celebrálta 2015-ben az esküvői szertartásukat is feleségével, Zaki Seddikivel, akivel Luca Marokkóban ismerkedett meg, és ott iszlám szertartás szerint is összeházasodtak. Amikor küldetéseiből hazatért, mindig ellátogatott a plébániára, az oratóriumba.

Nagy érzékenységgel fordult a szegények felé. Megvalósította fiatalkori álmait, a lelkes fiatalból nagykövet lett, aki megőrizte egyszerűségét, kedvességét, nyitottságát, képes volt úgy beszélni az emberekkel, hogy kedvet kapjanak ők is a jóra, a körülöttük lévő világ megváltoztatására.

Felesége, Zaki, akitől három gyermeke született, alapította a Mama Sofia elnevezésű civil szervezetet. „Egy szebb valóságról álmodni. Együtt lehetséges” – ezzel a mottóval segít a szervezet 14 ezer kongói utcagyereket. A legkiszolgáltatottabbakért végzett tevékenységükért 2020-ban megkapták a Násszirija-díjat a békéért.

*

Ez a fiatal, 43 éves diplomata nagyon jól ismerte Afrikát. Megértette, hogy Afrika jövője nem csak azt határozza meg, hogy sikerül-e néhány üzletet lebonyolítani, hanem egész Európa jövőjét. A kongói politikai vezetők és a humanitárius szervezetek vezetői között is nagy tiszteletnek örvendett, szívén viselte a sokat szenvedett Kivu tartomány lakóinak sorsát. Halála előtt Bukaviba, a szalézi misszióba látogatott, ahol már sokszor járt, szinte családtagnak számított.

Ez a régió a „kongói fekete lyuk” hírében áll, mert különféle érdekeket szolgáló hadseregek, gerillák, útonállók tartják rettegésben évtizedek óta, és hiányzik az államszervezet. Távolinak tűnhetnek számunkra ezek a területek – mondja Andrea Riccardi egyháztörténész –, feltehetnénk a kérdést, hogy

talán valóban ez az a föld, amelyről már az ókori rómaiak is azt írták a térképre: »Hic sunt leones«, vagyis itt oroszlánok vannak.

Valójában nincs olyan messze, és a fejlett világnak felelőssége van iránta. Afrika „egy irgalom és jóakarat nélküli globalizáció laboratóriumává kezd válni”. Az, hogy a gazdasági érdekek felülkerekednek az ember, a közösségek érdekein, maga után vonja az állam eltűnését. Egész területek népességét költöztették el ezekről a vidékekről azért, hogy kitermeljék az ásványkincseket, a koltántól a kobaltig, elpusztítva a természetet is.

A globalizáció hatására egyre több Afrikában a fegyver, a konfliktus; a pénz uralkodik. A gyász mellett el kell gondolkodnunk azon is, hogy ez valóban csak az afrikaiak bűne-e. Riccardi hangsúlyozza, hogy az afrikaiak globális érdekekkel működnek együtt, nyugati, kínai, orosz, indiai érdekekkel. „Ahhoz, hogy a nagykövet és a rendőr halála ne legyen hiábavaló, nem látok más utat, mint hogy Európa legyen ismét aktív politikai tényező, amely képes egy másféle globalizációt, másféle kapcsolatot felépíteni Afrikával. Leopold Senghor szenegáli elnök, aki nagy költő is volt, »Eurafrikáról« beszélt, mint egy olyan szövetségről, amelyre a világ egyensúlyának fenntartása érdekében nagy szükség van… Kötelességünk aktívabban politizálni Afrikában, felépíteni a nem korrupt államot, amely tiszteletben tartja az emberi jogokat.”

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: Avvenire; Famigliacristiana; L’Osservatore Romano

Fotó: Avvenire; Famigliacristiana

Magyar Kurír