Emberséggel és hálás szívvel a hűség kegyelméért – Korzenszky Richárd bencés szerzetes gyémántmisés

– Milyen papi, szerzetesi példák hatottak Richárd atyára, hogy a papi hivatás mellett döntött?

– Diákkoromban nem készültem a papságra. Gimnáziumi éveim vége felé érett meg a döntésem. Rokonságomban nem volt se pap, se szerzetes.

Pannonhalmi diákként megtapasztaltam egy olyan közösség életét, amelyben nem tökéletes emberek voltak, hanem olyanok, akikből sugárzott valami: azt éreztem, hogy a helyükön vannak.

Hogy békesség van bennük. Hozzájárult ehhez a hely szelleme is: a pannonhalmi bazilika, az ünnnepélyes liturgiák. Nem tudok egyértelműen példákat, példaképeket felsorolni. Sok ember hatása, rajtuk keresztül megfoghatatlanul, de valóságosan a hívás. Nem pap akartam lenni, hanem bencés szerzetes, akinek az életéhez hozzátartozik a papság.

– Mennyire volt meghatározó életében a családi háttér, hogy erre az útra lépett 65 évvel ezelőtt, amikor belépett a bencés rendbe?

– A családi háttérért nem tudok eléggé hálás lenni. Gyerekként sosem küldtek templomba. Együtt mentünk. Édesapám bátorsága a nem könnyű évtizedekben példa volt számomra.

Állatorvos akartam lenni, vagy talán valamilyen filmes, végül bencés szerzetes lettem.

Csak pappá szentelésem után tudtam meg, hogy édesapám házasságkötése óta naponta imádkozott, hogyha lesznek fiai, valaki pap legyen. Hálás vagyok érte.

– Hogyan látta akkor az Ön előtt álló utat, milyen tervekkel indult neki, és ez hogyan alakult az évtizedek alatt?

– 1959-ben, amikor beléptem a bencés szerzetesközösségbe, határozott keretek között éltünk. Ez a kommunizmus szorítása volt. Szüleim tisztában voltak azzal, hogy ez nem egyszerű vállalás. Főapátunk, Legányi Norbert kemény helytállása jelentett biztonságot számunkra. Terveink között nem szerepelhetett más, mint az iskolai munka, a tanítás. Így lettem magyar–orosz szakos tanár. A lelkipásztori munkáról álmodoztunk, beszélgettünk. Egyetemista korunkban – már papként – Budapesten és környékén kisegítettünk. Amikor Győrben, majd Pannonhalmán tanárként munkába álltam, nyáridőben rendszeresen helyettesítettem valahol egy ismerős atyát, plébánost, hogy szabadságra mehessen. De igazi lelkipásztori munkát nem végeztem. Néha temettem, eskettem, kereszteltem, diákmiséken prédikáltam, olykor búcsúi, ünnepi szónok voltam…

– A bencés identitás hogyan és miben alakította a papságát?

A bencés szerzetesség számomra az én családi állapotom.

Az a háttér, amely lehetőséget ad bármilyen tevékenység felelős végzéséhez. A Regula kiegyensúlyozottsága sokat segített abban, hogy jobban megértsem az emberi élethelyzeteket, nehézségeket, s hogy minden tevékenység hátterében ott kell hogy legyen az én személyes törekvésem, hogy keressem a békét, keressem az Istent.

– Több évtizedig pedagógusként is oktatta, nevelte Pannonhalmán a bencés gimnázium diákjait. Hogyan hatott, formálta ez a lelkipásztori életét?

– Nagy tisztelettel néztem azokra a rendtársaimra, akik személyesen törődtek a diákok lelki fejlődésével.

Magam is próbáltam diákjaim számára nem csupán tanár lenni, hanem biztonságot jelentő atya.

Érdekes élmény, amikor az osztályfőnök a már kirepült diákjait esketi, gyermekeiket kereszteli, együtt van velük gyászukban. Megszűnik a tanár–diák kapcsolat, átalakul egy egészen más kapcsolattá. A rendszeres találkozások nagy beszélgetéseket is jelentenek, amelyek kapcsán hol ez, hol az a volt diákom szólít meg, és négyszemközti, mély beszélgetések alakulnak ki.

– Richárd atya a kultúra embere. Mely irodalmi alkotás, alkotások és szerzői hatottak Önre, ami akár az örömteli vagy nehéz papi helyzetekben erőt adott?

– Nehéz jó választ adni erre a kérdésre. Az olvasás hozzátartozik az életemhez. Említhetném az orosz klasszikusokat, Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődést vagy Tolsztojtól a Feltámadást. Sok prózai alkotás segített ahhoz, hogy eltűnődjek az élet értelmén. Sok költemény pedig segített abban, hogy lényeges, egzisztenciális kérdéseket jobban meg tudjak fogalmazni. De Németh László Irgalom című regénye is ott van a sorban…

– Richárd atya évről évre a Szentföldön vezet „telt házas” zarándoklatokat, albumkönyvet is írt, adott ki a témában. Mit jelent az életében az, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten, aki valóságos emberként megtestesült a Szentföldön, és az evangélium élő Igéje hogyan alakította, formálja az életét?

– Vannak helyek, amelyeknek erős kisugárzásuk van. A Genezáreti-tó, a Tábor hegye… A tény, hogy Jézus itt szólította meg a tanítványokat, itt, konkrét helyen hívta el őket, itt mutatta meg nekik a felszín mögött a valóságot, istenségének fényét: olyan tények, amelyek erősen hatottak rám. Mindaz, amit az evangélisták leírtak, szinte megfogható valóságként jelenik meg a Szentföldön. Másként szólnak a szent szövegek.

Sok helyen jártam a világban, de a Szentföld egészen más, nem turistalátványosság. A Szentföldnek lelke van. Lélekformáló lelke.

– Amikor visszatekint az elmúlt hatvan évre, mi az, ami az eszébe jut, mi van a szíve mélyén, miért hálás és mit kér a Jóistentől az Ön előtt álló további útra?

– Hálás vagyok, hogy eszköz lehettem az Úr kezében. Hálás vagyok, hogy sosem hagytak magamra: mindig volt erőt adó, segítő közösségem. Hálás vagyok a sok kihívásért, amellyel szembe kellett néznem. Hálás vagyok a találkozásokért, a sok visszaajelzésért, amit volt diákjaimtól vagy munkatársaimtól kaptam.

Hálás vagyok, hogy esendőségem, gyarlóságaim ellenére megkaptam a hűség kegyelmét.

Nem kérhetek mást, mint az Isten irgalmát. Erőt kérek, hogy ami még rám vár, ajándékként fogadhassam el.

– Gazdag élettapasztalatából mi az a papi „ars poetica”, ami megosztható és továbbadható a mai, papságra készülő vagy a papságot megélő nemzedéknek?

– Papként megtapasztaltam, hogy emberség kell a papsághoz. Odafigyelés. Ráérzés. Empátia. Együttérzés. Szolidaritás. Nem én oldom meg a másik ember problémáit. Csupán segíteni tudok, hogy elfogadhassa az Úr segítségét.

Megtapasztaltam azt is, hogy bátran kell szólni, akár alkalmas, akár alkalmatlan.

Határozottan képviselni kell az evangéliumi értékeket. Minden ember ugyanarra az életre van meghívva. Az Isten kegyelmét, megbocsátó jóságát kell képviselnem, úgy, hogy tudatában vagyok gyengeségemnek, esendőségemnek. Tudatában vagyok annak, hogy én magam is rászorulok az Isten irgalmára.

Fotó: Halász Gábor; A papszentelésről készült archív fotó: Korzenszky Richárd közösségi oldala

Kuzmányi István/Magyar Kurír