Ferenc pápa az ötvenéves Szent Egyed Közösséghez: A szegények a ti kincseitek!

Ferenc pápa – 2018. március 12., hétfő | 0:26

Március 11-én késő délután a Szentatya a Santa Maria in Trastevere-bazilikába látogatott, hogy találkozzon a Szent Egyed Közösség (Sant’Egidio) tagjaival, és együtt ünnepeljen velük a közösség alapításának ötvenedik évfordulója alkalmából. Beszédében a pápa a szolidaritás globalizációjára hívott.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves barátaim, köszönöm a vendégszeretetet, amellyel fogadtatok! Örülök, hogy itt lehetek veletek a Szent Egyed Közösség alapításának ötvenedik évfordulóján. Innen, a Santa Maria in Trastevere-bazilikából, mely mindennapi imátok központja, szeretném átölelni a szerte a világban élő összes közösségeteket. Köszöntelek mindnyájatok, de külön is köszöntöm Andrea Riccardi professzort, akinek ez a szerencsés kezdeményezés köszönhető, továbbá Marco Impagliazzo professzort, akinek köszönöm üdvözlő szavait.

Ezt az ünnepet nemcsak a múlt ünnepléseként akartátok megtartani, hanem a jövő iránti felelősség örömteli kimutatásaként is és főleg akként. Ez a talentumokról szóló evangéliumi példabeszédet juttatja eszünkbe, amelyben egy olyan ember szerepel, aki „idegenbe készült, összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát” (Mt 25,14). Valamennyitek, bármilyen életkorú legyen, legalább egy talentumot kapott. Rá van írva ennek a közösségnek a karizmája, amelyet, amikor 2014-ben itt jártam, a következő három szóval foglaltam össze: imádság, szegények és béke. Három, p-vel kezdődő szó [preghiera, poveri, pace]. És hozzátettem: „Ha ezen az úton jártok, segítetek növelni az együttérzést a társadalom szívében – ez az igazi forradalom, az együttérzés és a gyengédség forradalma, az, amely a szívből születik –, segítetek, hogy az ellenségeskedés és a közöny kísértetei helyett a barátság növekedjen” (Találkozás a Szent Egyed Közösség szegényeivel, 2014. június 15., Insegnamenti II, 1 [2014], 731).

Imádság, szegények és béke: ez a Szent Egyed Közösség talentuma, amely egyre gyarapodott az elmúlt ötven év alatt. Ma ismét fogadjátok örömmel! Viszont a példabeszédben az egyik szolga elrejti a talentumot, és így igazolja magát: „féltem, ezért mentem, és elástam a földbe talentumodat” (Mt 25,25). Ez az ember nem tudta befektetni talentumát a jövőbe, mert engedte, hogy a félelem vezesse.

A mai világot gyakran a félelem uralja, és a harag is – ahogy Riccardi professzor mondta –, amely a félelem testvére. Ősi betegség ez: a Szentírásban gyakran találunk felhívást arra, hogy ne féljünk. Korunkban nagyon félnek az emberek a globalizáció széles dimenzióitól. És a félelem gyakran arra irányul, aki idegen, aki különbözik tőlünk, aki szegény, mintha ellenségünk lenne. Az is előfordul, hogy olyan fejlődési terveket készítenek az ország számára, amely az ilyen emberekkel szembeni küzdelmen alapszik. És akkor védekeznek ezektől az emberektől abban a hiszemben, hogy megóvják azt, amink van, vagy amik vagyunk. A félelem légköre megfertőzheti a keresztényeket is, akik aztán – mint a példabeszédben szereplő szolga – elrejtik a kapott adományt: nem fektetik be a jövőbe, nem osztják meg másokkal, hanem megtartják maguknak. „Én ehhez az egyesülethez tartozom…; én ahhoz a közösséghez tartozom…”; s ezzel „elkendőzik” a valóságot, és nem kamatoztatják a talentumot.

Ha egyedül vagyunk, könnyen eluralkodik rajtunk a félelem. A ti utatok viszont arra késztet titeket, hogy együtt tekintsetek a jövőbe: nem egyedül, nem önmagatokra gondolva. Együtt az Egyházzal. Hasznot húztatok abból, hogy a II. vatikáni zsinat erőteljesen ösztönözte a közösségi életet, azt, hogy Isten népe legyünk. A zsinat ugyanis kijelenti: „Úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem népet akart létrehozni belőlük” (Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 9). Közösségetek, mely a hatvanas évek végén született, a zsinatnak, a zsinat üzenetének és szellemének gyermeke.


A világnak bizonytalan a jövője, tudjuk, látjuk mindennap az újságokban. Nézzétek csak meg, hány háború zajlik napjainkban! Tudom, ti a békéért imádkoztok és munkálkodtok. Gondoljunk a szíriai nép fájdalmaira, a sok gyötrelmet szenvedett, szeretett szíriai népre, melynek menekültjeit befogadtátok Európába a „humanitárius folyosókon” keresztül. Miként lehetséges, hogy a huszadik század tragédiái után vissza lehet esni ugyanabba az abszurd logikába? De az Úr szava világosság a sötétségben, reményt ad a békére, és segít, hogy ne féljünk akkor sem, amikor látjuk a rossz erejét.

A zsoltár szavait írtátok [a bazilika bejárata fölé]: „Szavad lámpás lábam elé, világosság utamon” (Zsolt 119,105). Ünnepi lélekkel fogadtuk magunk között Isten szavát. Ugyanazzal a lélekkel fogadtátok, amelyet minden közösségnek fel akartam kínálni az irgalmasság szentévének lezárásakor: hogy tudniillik egy vasárnapot az év folyamán Isten szavának szenteljünk (vö. Misericordia et misera apostoli levél, 7). Isten szava megóvott titeket a múltban az ideológia kísértésétől, ma pedig megvéd a félelem fenyegetésétől. Ezért biztatlak titeket, hogy mind jobban szeressétek és olvassátok a Szentírást. Mindnyájan forrásra találtok benne ahhoz, hogy irgalmasok legyetek a szegényekhez, és mindazokhoz, akik megsérültek az életben és a háborúban.

Isten szava az a lámpás, amellyel a jövőbe kell tekintenie ennek a közösségnek is. Fényénél értelmezni tudjuk az idők jeleit. Boldog VI. Pál pápa azt mondta: „Az »idők jeleinek« felismerése […] azáltal történik, hogy a hit szembesül az élettel”, és így „a világ könyvvé válik számunkra” (Általános kihallgatás, 1969. április 16.: Insegnamenti VII, 1969, 919). Olyan könyvvé, amelyet Isten szemével és szívével kell olvasnunk. Ez az a lelkiség, amelyet a zsinattól kapunk, és amely a világ iránti nagy és figyelmes együttérzésre tanít minket.

Amióta közösségetek megszületett, a világ „globalizálódott”: a gazdaság és a kommunikáció mondhatni „egységesültek”. De nagyon sok ember, főleg a szegények számára új falak keletkeztek. A különbözőség alkalmat ad az ellenségeskedésre és a konfliktusra, de nekünk akkor is az a feladatunk, hogy a szolidaritás és az emberi értékek globalizációján munkálkodjunk. A globalizálódott világ jövője az együttélés: ez az eszmény megkívánja tőlünk, hogy törekedjünk hidakat építeni, nyitottak legyünk a párbeszédre, és találkozzunk egymással.

Nem csak politikai vagy szervezést illető dologról van szó. Mindenkinek feladata, hogy megváltoztassa szívét, és irgalmas  szemmel nézzen a másikra, hogy a béke mestere és az irgalom prófétája legyen. A példabeszédben szereplő szamaritánus azért vette gondjaiba az útszélen fekvő félholt embert, mert „meglátta, és megesett rajta a szíve” (Lk 10,33). A szamaritánus nem tartozott külön felelősséggel azért a sebesült emberért, és idegen volt. Mégis testvérként viselkedett, mert irgalmas szemmel tudott nézni. A keresztény ember hivatásánál fogva minden ember testvére, főleg ha szegény, és akkor is, ha ellenség. Sose mondjátok azt: „Mi közöm hozzá?” Szép kijelentés ez ahhoz, hogy mossuk kezeinket! „Mi közöm hozzá?” Az irgalmas szemű ember leleményes merészséggel törekszik a szeretetre, amire nagy szükség van! Mindenki testvérei vagyunk, és ezért egy új világ prófétái; az Egyház pedig az emberi nem egységének, a népek, családok, kultúrák közötti egységnek a jele.

Szeretném, ha ez az évforduló keresztény évforduló lenne: nem arra szolgál ez az idő, hogy felmérjük az elért eredményeket vagy az előttünk álló nehézségeket, nem a mérlegkészítés ideje, hanem olyan idő, amikor a hitnek az a feladata, hogy az evangélium melletti új merészséggé váljon. A merészség nem egy napig tartó bátorság, hanem a mindennapi küldetés türelme a városban és a világban. Arról a küldetésről van szó, hogy türelmesen újraszőjétek a perifériák emberi szövetét, amelyet az erőszak és a szegénység szétszaggatott; hogy átadjátok az evangéliumot a személyes barátságon keresztül; hogy megmutassátok, hogy az élet akkor lesz igazán emberi, amikor a szegények mellett éljük; hogy olyan társadalmat építsetek, amelyben senki sem idegen. Arról a küldetésről van szó, hogy átlépjétek a határokat és a falakat, hogy újraegyesítsetek.


Ma még inkább folytassátok merész utatokat! Továbbra is legyetek a peremkerületekben élő gyermekek mellett a béke iskoláival, melyeket meg is látogattam; maradjatok az idősek mellett, akik gyakran félre vannak dobva, de nektek barátaitok! Továbbra is nyissatok humanitárius folyosókat a háború és az éhség elől menekülőknek! A szegények a ti kincseitek!

Pál apostol azt írja: „Senki se kérkedjen az emberekkel. Hisz minden a tietek […]. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené” (1Kor 3,21.23). Ti Krisztuséi vagytok! Ez történelmetek mély értelme egészen máig, de legfőképp ez az az értelmezési kulcs, amellyel szembe kell néznetek a jövővel. Legyetek mindig Krisztuséi az imádságban, az ő legkisebb testvéreiről való gondoskodásban, a békére törekvésben, hiszen ő a mi békénk! Ő veletek fog járni, védelmezni és vezetni fog titeket! Imádkozom értetek, ti pedig imádkozzatok értem! Köszönöm!

A Szentatya szavai a találkozó elején, az elnök köszöntője után:

Jó estét kívánok… nincs valami szép este… [kinn esett az eső]. Impagliazzo úr azt mondta, hogy Rómának nyitva vannak a kapui, de az égnek is nyitva vannak a kapui, és hatalmas zuhét zúdított ránk! De ti mindig nyitott kapukkal éljetek! Köszönöm, hogy eljöttetek! Köszönöm, hogy itt vagytok, és köszönöm nagylelkűségeteket! Itt nagylelkűséget érzékelek, és nyitott szívet, mindenki, de valóban mindenki előtt nyitott szívet! Sose válogassatok: „Ez tetszik nekem, amaz nem tetszik; ez barát, amaz ellenség…” Nem! Mindenki, mindenki! Szívetek legyen nyitott mindenki előtt! Ez teszi lehetővé, hogy az élet előrehaladjon. Nagyon hálás vagyok nektek, és a legjobbakat kívánom mindnyájatoknak, családjaitoknak, és álmaitoknak is! Az Úr áldjon meg titeket! Imádkozzatok értem! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Merényi Zita, Vatican News; Facebook/Comunità di Sant’Egidio

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria