Ferenc pápa az Úr imádságáról – Mi Atyánk

A Szentatya felidézi, hogy kisgyermekkorában – amikor öt- vagy hatéves lehetett – kivették a manduláját, érzéstelenítés nélkül, de a műtét után az édesapja, betartva ígéretét, fagylaltot vett neki. Ez a hétköznapi életből vett példa érthetővé teszi számunkra Istennel való kapcsolatunkat, Isten nagyságát és ugyanakkor közelségét. „Isten nagy, a dicsőség Istene, de veled jár az úton, és amikor szükséged van rá, még fagylaltot is ad neked.” Kapcsolódik ehhez a tékozló fiú története, amelyben hazatérünk, de nem azért, mert éhesek vagyunk, hanem mert tudjuk, hogy van egy apánk, aki vár ránk. „Igen, mindig ott van, és vár bennünket. A mennyekben van, nagy és méltóságteljes…, de közel van, és velünk járja az utunkat.”

Ferenc pápa kiemeli: a jó apa tud várni, és szíve mélyén megbocsátani. Persze képes határozottan fegyelmezni is, nem erőtlen, mindenre igent mondó, érzelgős apa. Az képes teljes mélységében megmagyarázni a Jézus által megtanított Miatyánkot, aki maga is megéli az atyaságot. Szükség van a mennyei Atya kegyelmére, ellenkező esetben „az apák elveszítik bátorságukat, és elhagyják a küzdőteret. Pedig a gyermekeknek olyan apára van szükségük, aki vár rájuk, amikor bukásaik után visszatérnek.”

A „szenteltessék meg a te neved” résszel kapcsolatban Ferenc pápa megvilágítja: sokszor mi, hívő keresztények „gyatra és csúf” módon teszünk tanúságot. Azt állítjuk, keresztények vagyunk, hogy van egy Atyánk, de „hit nélkül élünk, rosszat cselekszünk, nem szeretetben, hanem gyűlöletben, versengve, háborúskodva élünk. Vajon megszentelik Isten nevét azok a keresztények, akik a hatalom megszerzéséért harcolnak egymással?... akik nem törődnek a saját gyermekeikkel? Nem, nem szentelik meg Isten nevét.”

A Szentatya kiemeli, hogy három kérés szerepel a Miatyánkban, melyek az alapvető szükségleteinkre vonatkoznak: a kenyérre, a megbocsátásra és Isten segítségére a kísértések idején. „Nem élhetünk kenyér nélkül, nem élhetünk bocsánat nélkül, és nem élhetünk a kísértések során kapott isteni segítség nélkül.” A kenyér, amelyet Jézus szava nyomán kérünk, „nem a fölösleges eledel, hanem a szükséges kenyér”. A bocsánat elsősorban az a megbocsátás, amit mi kapunk Istentől. Ugyanis csak az a tudat tehet képessé minket a testvéri kiengesztelődés végtelen kinyilvánítására, hogy „Isten végtelen irgalmából bocsánatot nyert bűnösök vagyunk”. Ha valaki nem érzi, hogy bocsánatot nyert bűnös, sohasem lesz képes a megbocsátás, a kiengesztelődés gesztusára. „A kiindulópont a szívünk, amely érzi, hogy bocsánatot nyert bűnösök vagyunk.” A harmadik kérés – „ne vígy minket kísértésbe” – azt fejezi ki: tudatában vagyunk helyzetünknek, hogy mindig ki vagyunk téve a Gonosz cselvetéseinek és a romlás veszélyeinek. Mindannyian tudjuk, mi a kísértés.

A „Jöjjön el a te országod” sort értelmezve Ferenc pápa kifejti: Isten országa reménység. „Isten országa eljött, Jézus megtestesült, olyan emberré lett, amilyenek mi vagyunk, velünk vándorol, és reményt ad a jövőnkre.” A Szentatya megállapítja: Jézus előszeretettel fordul a szegények felé. A történelem főszereplője a koldus, „mégpedig nemcsak az anyagiakban szegény koldus, hanem mi, lelki koldusok is”. Amikor azt mondjuk, „jöjjön el a te országod”, akkor koldulunk. Isten országa pedig igényli a mi együttműködésünket is, „de főképpen Isten kezdeményezése és ajándéka”. Isten szeretete „rügyet fakaszt, és növeli a jó minden magját, melyet a földbe vetünk”. Ez bizalmat és reménységet ad nekünk, „a drámák, igazságtalanságok és szenvedések láttán is. A jóság és a béke magjai kikelnek és kifejlődnek, mert Isten irgalmas szeretete érleli őket.”

A „jöjjön el a te országod” jól kapcsolódik a harmadik kéréshez: „legyen meg a te akaratod”. Isten akaratát megtenni azt jelenti, hogy „helyet adunk Istennek, hogy betöltsön és magához vonzzon bennünket”. Ha őszinték és nyitottak vagyunk Istennel szemben, megtesszük az akaratát, „mert nem rejti el, megérteti az őt keresőkkel… Viszont nem erőszakolja rá magát azokra, akik nem törődnek az akaratával, de várja őket. Ő mindig vár.”

A Miatyánk befejező kérése: „De szabadíts meg a gonosztól.” Ferenc pápa rámutat, hogy a gonosz „személy”, a Sátán – a Szentatya szerint a Gonosz szót is nagybetűvel kell írni – , „aki nagyon ravasz is”. Ezért nekünk is ravasznak kell lennünk, ébernek, fel kell ismernünk a hazugságait. A Sátánnal nem szabad párbeszédet folytatni. Jézus sem kezdett soha párbeszédet a Sátánnal, „mert ha valaki így tesz, elveszett ember. Ő okosabb nálad, és legyőz téged, elszédít, és a végén elvesztél.” Az egyetlen követendő magatartás a Sátánnal szemben Jézus magatartása: „Távozz tőlem, Sátán!”

Ferenc pápa reméli, hogy mindnyájan, akik a Miatyánkot mondjuk, „egyre inkább fölfedezzük, hogy Isten szeret, megbocsát, eláraszt minket a Szentlélek harmatával, és így mi is képessé válunk arra, hogy minden testvérünket szeressük, és megbocsássunk nekik.”

Ferenc pápa az Úr imádságáról – Mi Atyánk
Jezsuita Kiadó, 2019

Fotó: Jezsuita Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír