Ferenc pápa: a Miatyánkban nincs „én”, a keresztény ima mindig többes számot használ!

2019. február 13., szerda | 20:15

Február 13-án a Szentatya folytatta a Miatyánkról szóló elmélkedéseit a VI. Pál teremben, az általános kihallgatáson. Beszédében rámutatott, hogy amikor imádkozunk, mindig egy közösség tagjaként imádkozunk, és a mennyei Atya nemcsak az „én” Atyám, hanem a „mi” Atyánk, minden ember közös Atyja.

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közöljük.

Kedves Testvéreim!

Folytatjuk utunkat, hogy egyre jobban megtanuljunk úgy imádkozni, ahogyan Jézus tanította nekünk. Úgy kell imádkoznunk, ahogyan ő tanította nekünk!

Ő azt mondta: amikor imádkozol, menj be szobád csendjébe, vonulj ki a világból, és szólítsd meg Istent, hívd őt „Atyának”. Jézus azt akarja, hogy tanítványai ne legyenek olyanok, mint a képmutatók, akik peckesen állnak a tereken, hogy csodálják őket az emberek (vö. Mt 6,5). Jézus nem akar képmutatást! Az igazi ima az, amelyet a lélek mélyén, a szív rejtekén végzünk: ami másnak kifürkészhetetlen, és egyedül Isten látja. Én vagyok ott, és Isten. Az ilyen ima kerüli a hamisságot: Isten előtt nem játszhatjuk meg magunkat! Nem, Isten előtt hasztalan minden trükközés, Isten úgy ismer bennünket, amilyenek vagyunk, lelkünk mélyéig, színlelni nem lehet! Az ima gyökerénél egy hallgatag párbeszéd van, mely olyan, mint két, egymást szerető személy tekintetének találkozása: az embernek és Istennek a szeme találkozik, ez az imádság. Nézni Istent, és engedni, hogy Isten nézzen bennünket: ez az imádság. „De, Atyám, én nem mondok szavakat…” Nézz Istenre, és engedd, hogy ő nézzen téged: ez már ima, szépséges ima!

Mindazonáltal, még ha a tanítvány imája a legnagyobb meghittségben zajlik is, sosem szabad kizárólagosnak lennie. Szíve rejtekén a keresztény nem hagyja szobája ajtaján kívül a világot, hanem beleviszi imájába az embereket, a helyzeteket, a nehézségeket, sok mindent: mindent beleviszek az imába!

A Miatyánk szövegében van egy meglepő hiány. Ha megkérdezném tőletek, mi ez a meglepő hiány, nem lenne könnyű válaszolnotok. Hiányzik egy szó. Gondolkodjatok mindannyian: mi hiányzik a Miatyánkból? Gondolkodjatok: mi hiányzik? Egyetlen szó. Olyan szó, amelyet manapság – de vélhetően mindig – mindenki sokra tart. Melyik az a szó, amelyik hiányzik a Miatyánkból, melyet mindennap imádkozunk? Hogy ne vesztegessük az időt, megmondom én: az „én” szó hiányzik! Sosem mondunk „én”-t! Jézus úgy tanít imádkozni, hogy mindenekelőtt „te”-t mondjunk, mert a keresztény ima párbeszéd: „Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod.” Nem az én nevem, az én országom, az én akaratom. Nincs szó énről! És aztán áttér a „mi”-re. A Miatyánk teljes második része többes szám első személyben van megfogalmazva: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, engedd el adósságainkat, ne hagyj el bennünket a kísértésben, szabadíts meg bennünket a gonosztól. Az ember legelemibb szükségleteire vonatkozó kérések is – mint például az, hogy legyen kenyerünk éhségünk csillapítására – többes számban vannak. A keresztény imában senki sem kér kenyeret önmagának: „a mai kenyeret add meg nekem”, nem, hanem „add meg nekünk”, mindenki számára kérjük, a világ összes szegénye számára. Ezt nem szabad elfelejteni: hiányzik az „én” szó! Úgy imádkozunk, hogy „te”-t és a „mi”-t mondunk. Nagyon bölcs Jézusnak ez a tanítása. Ne felejtsétek el!

Miért? Mert az Istennel folytatott párbeszédben nincs hely az individualizmusnak. Nem lehet előhozakodni csak a saját problémáinkkal, mintha mi lennénk az egyetlenek, akik szenvedünk a világban. Nincs Istenhez intézett ima, amely ne egy fivérekből és nővérekből álló közösségnek, egy „mi”-nek az imája lenne: közösséget alkotunk, fivérek és nővérek vagyunk, imádkozó nép vagyunk, „mi” vagyunk. Egy alkalommal egy börtönlelkész megkérdezte tőlem: „Atyám, meg tudná-e mondani, mi az »én« ellentéte?” Én pedig naivan azt válaszoltam, hogy a „te”. [Ő pedig elmagyarázta:] „Az a háború kezdte. Az »én« ellentéte a »mi«, ahol béke honol, ahol mindenki együtt [tud élni].” Bölcs ez a tanítás, amelyet attól a paptól kaptam.

A keresztény beleviszi imájába a körülötte élő emberek összes nehézségét: amikor beesteledik, elmondja Istennek a fájdalmakat, amelyekkel aznap találkozott; eléje viszi sok ember arcát, barátokét és ellenségekét; nem hessegeti el őket, mintha veszélyes elkalandozásra adnának alkalmat. Ha valaki nem veszi észre, hogy körülötte sokan szenvednek, ha nem indítják meg a szegények könnyei, ha hozzászokott mindenhez, akkor az azt jelenti, hogy a szíve… Milyen a szíve? Elszáradt? Nem, rosszabb, azt jelenti, hogy kőszíve van! Ebben az esetben jó könyörögni az Úrhoz, hogy érintsen meg bennünket az ő Lelkével, és lágyítsa meg szívünket: „Uram, lágyítsd meg szívemet!” Szép ez az ima: „Uram, lágyítsd meg szívemet, hogy meg tudja érteni és magáévá tudja tenni a többi ember összes problémáját, összes fájdalmát!” Krisztus nem ment el érzéketlenül a világ nyomora mellett: valahányszor magányos embert látott, bármilyen testi-lelki szenvedővel találkozott, megesett rajta a szíve, mintegy anyai együttérzés töltötte el. Ez a „megesett rajta a szíve” – ne felejtsük el ezt a nagyon keresztény kifejezést: „megesett rajta a szíve” – az evangélium egyik kulcsfontosságú igéje: ez indítja az irgalmas szamaritánust, hogy odamenjen az út szélén fekvő sebesülthöz, ellentétben másokkal, a keményszívűekkel.

Feltehetjük a kérdést magunknak: „Amikor imádkozom, nyitott vagyok-e a közelben és távolban élő emberek kiáltására? Vagy az imát egyfajta altató gyakorlatnak tartom, hogy nyugodtabb lehessek?” Felteszem ezt a kérdést; mindenki maga válaszoljon! Ha csak nyugalmat keresek az imában, akkor szörnyű tévedésben vagyok. Biztos, hogy az imám már nem keresztény ima. Mert az a „mi”, amelyre Jézus tanított bennünket, meggátolja, hogy magamban nyugton legyek, és megérezteti velem, hogy felelős vagyok fivéreimért és nővéreimért.

Vannak emberek, akik látszólag nem keresik Istent, de Jézus azt akarja, hogy értük is imádkozzunk, mert Isten mindenki másnál jobban keresi azokat az embereket. Jézus nem az egészségesekért jött, hanem a betegekért, a bűnösökért (vö. Lk 5,31), vagyis mindenkiért, mert aki magát egészségesnek tartja, az valójában nem az. Ha küzdünk az igazságosságért, ne gondoljuk magunkat másoknál jobbnak: az Atya felkelti napját jókra és rosszakra egyaránt (vö. Mt 5,45). Az Atya mindenkit szeret! Tanuljunk Istentől, aki mindenkihez jó, szemben velünk, akik csak bizonyos, nekünk tetsző emberekhez tudunk jók lenni.

Fivérek és nővérek, szentek és bűnösök, valamennyien ugyanazon Atya szeretett gyermekei vagyunk! Életünk alkonyán pedig szeretetünk alapján leszünk megítélve, az alapján, hogy miként szerettünk. Nemcsak érzelmi szeretettel, hanem együttérző, a másikat felvállaló, konkrét szeretettel, az evangélium szabálya szerint – ne felejtsétek el! –: „Mindazt, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Ezt mondja az Úr. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

 

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink – olvasta már?
egyszeru-es-szep-bemutattak-csiksomlyoi-papai-szentmise-liturgikus-eszkozeit
Egyszerű és szép – Bemutatták a csíksomlyói pápai szentmise liturgikus eszközeit

A Ferenc pápa által Csíksomlyón celebrált június 1-jei szentmisén használatos liturgikus eszközöket és a Gyulafehérvári Főegyházmegye első, erre az alkalomra készült Evangeliáriumát mutatták be május 24-én, pénteken a székelyudvarhelyi-szombatfalvi Szent György Plébánia közösségi házában.

2019. május 24., péntek
sebhellyel-az-arcunkon-megis-szerethetoen-gyermekvedelemrol-katolikus-szemmel
Sebhellyel az arcunkon, mégis szerethetően – A gyermekvédelemről katolikus szemmel

„Gyermekeink védelmében” címmel szervezett a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) fenntartásában működő Katolikus Pedagógiai Intézet (KaPI) és a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya által működtetett Ignáci Pedagógiai Műhely gyermekvédelmi konferenciát május 24-én Budapesten.

2019. május 24., péntek