Ágnesek szárnyas oltára – A Még egyszer Firenzébe című kötetről

Kultúra – 2020. január 18., szombat | 15:35

Csaknem ötven éve annak, hogy „irodalmi anyám”, Karig Sára műfordító az Európa Könyvkiadóban bemutatott Gergely Ágnesnek. Számomra ő mindig a nála éppen tíz évvel idősebb, rég halott irodalomtanár-művészettörténész anyámat hozza vissza, aki az Ágnes szülőhelyével, Endrőddel szomszédos, Körös-parti ikertelepülésen, Gyomán látta meg a napvilágot.

De – különösen ezzel a remekbe szabott, a maga 51 oldalnyi mértéktartó terjedelmével is egy antwerpeni gyémántcsiszoló fegyelmezetten szikrázó kincseire emlékeztető új kötettel – visszahoz még valakit, Nemes Nagy Ágnest.

És valóban, a név kötelez: annyi hiteltelen, gyakran már-már émelyítő „önkibontáshoz” képest (műveljék bár költő hölgyek vagy urak) megtisztító erejű az ő verseiket olvasni. S olvasás közben felötlik bennünk az Ágnes név etimológiai magyarázatából két, mindkettejükre hajszálpontosan illő jelző: „tartózkodó”, „érintetlen”. A párhuzamosságok száma szinte végtelen, disszertációt, de legalábbis tanulmányt igényelne méltó kifejtésük. E könyvajánló keretei között kénytelen vagyok csupán néhány epizódra hivatkozni, nem megfesteni, legfeljebb felvázolni „az Ágnesek szárnyasoltárá”-t.

Lássuk először azokat a verseket – egy hatalmas ívű, kétrészes kompozíciót, a Testetlenül I–II-t –, amelyekben egy rabbi unokája (Gergely Ágnes) vágyódik az első részben „Isten fiá”-nak, „Adonáj”-nak, a másodikban „én Uram”-nak nevezett Isten elveszített, de voltaképpen visszavágyott közelségére. Nem egy ateista sorai ezek, hanem egy gyakran kitaszított, kizárt, minden „Jézus és a kufárok”-szerű élethelyzettől tartózkodó, sokat szenvedett asszonyemberéi:

„Nem voltam jelen soha
semmilyen osztozásnál.
A felosztásokat lenéztem,
nem érdekelt a másság.

A kockázóktól, a tolvajoktól
az undor tartott távol.
De tisztelettel maradtam távol
Isten fiától.

Emberfiának nevezte magát,
alázatból, szerényen.
Azóta tudom, emberfiának lenni
nem lehet szégyen.”

Ugyanez Nemes Nagy Ágnes hangján, A lovak és az angyalok című, 1969-ben megjelent kötetében, egyik konfesszionális erejű verse, a Kiáltva négy sorában:

„Itt megaláztatás, ott szorongattatások,
         Kín és életveszedelem.
Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját.
         Ne hagyd el nyomorult fejem!”

S még két, nem mesternői és tanítványi, hanem teljes lelki-szellemi rokonságot tanúsító idézet. Az első, Gergely Ágnes A 80-as évek című ironikus költeménye, egy igazi, nagy önfegyelmet mutatva szonettformában írott helyzetdal. Amelynek keserves stációihoz a mi, akkoriban pályakezdő nemzedékünknek is szerencséje lehetett:

„Mondja a verset Vér Amália,
minden sort mennydörögve szétsuhint.
Ezerötszáz a bruttó gázsija,
az írónőé háromszáz forint.

Recenziót ír doktor Ebonit,
stílusán gúny a hermelinpalást.
Az írónőt is megemlíti itt
egy lábjegyzetben, s várja a hatást.

Minden héten betoppan Lóhere,
elhív, igyál meg egy kávét vele,
homlokán látni, belül jegyzetel.”

Nemes Nagy Ágnes Minduntalan című verse még karneváli maszkban sem mutatja be az „elkövetőket”, még távolabb lép saját sérüléseitől és sértettségeitől. Ez az írás nem ironikus, ez maga a személytelenségbe burkolt tragédia, mégis hasonlít sors- és verstársához:

„Minduntalan megsértenek.
A villamosok, a legyek,
a képzelet, a mozdulat –
percenként öl az indulat.
S az indulatra, mint a zsák,
váratlan hull a bénaság.

Jó volna messze, messze – mindegy.
Meg-megbicsaklik a tekintet.
Még vágyom.
        De már hallom, olykor,
hogy sustorog, mint függönyön
üres ablakban éji szél,
a közöny.”

A szárnyasoltár-elmélettől továbbra sem kell elszakadnunk, hiszen Gergely Ágnes gazdag, változatos, sok műfajú életművéből üdítő módon hiányoznak a valódi és az álságos damaszkuszi utak. Maradéktalanul igaz ez arra a három szárnyat is kínáló vers-rekviemre, amelyet az 1963-ban írott Ajtófélfámon jel vagy című apasiratóbólilletve a mostani kötet nyitóverséből, az Első versemből komponált a költőnő, munkaszolgálatban elpusztított, művelt és tehetséges apja, Guttmann György újságíró emlékére:

Ha egyszer már a puskatussal
a férfit fejbe vágták
hát dobják le a Tajgetoszról
az özvegyet s az árvát

Tizenkét éves voltam akkor
vagy talán tizenhárom
nem tudtam hogy vétkeim sorsa
fennakadhat egy átkon

De minden férfit hozzá mérek
minden folyót a vérhez
minden pofont minden jelet
a rettentő ütéshez.

1946/2017 november

S most álljanak itt a hármas oltár időrendben középső részének, az Ajtófélfámon jel vagy-nak (alcíme: Halott apámnak) visszafogottságukban is megrázó befejező sorai:

„hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahol nincs keresnivalója,
az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta
átégeti a bőrt egy csillagon.”

Az elegáns, vékonyka, mégis súlyos kötet drámaiságát olykor gyilkos humorú közjátékok enyhítik. A Dativus ethicus című fogászati kalamajka egykori szájsebészeti segédműtősnő korszakomra emlékeztetve egy igazi aha-élmény erejével hatott rám, de bárki számára érzékletes bepillantást kínál a mai gyógyászat bugyraiba. (Tisztelet minden kivételes helynek és nagybetűs gyógyítónak.) A szikrázó, kiválóan szerkesztett – Mészáros Sándor ihletett munkája – kis gyűjtemény több darabjáról szívesen írnék még. Köztük az E. M. Forster Szoba kilátássaljának regény- és filmváltozatát is felidéző szépséges címadó vers, a Még egyszer Firenzébe minden soráról. De igazi ars poeticának mégsem ezt a költeményt érzem, hanem a gyönyörű (Nemes Nagy Ágnes jelzője ez) írói mesterség s a többi művészetek nyomulást nem ismerő minden Ágnesének sorsát összefoglaló Andersen a kastélybant. Különösen a vers fegyelmezetten dacos zárósorait

„Mert van-e, aki nem volt
földbe taposva még?
s álomnak és halálnak
azt sikoltja: elég!

De ha fölébe hull is
válasz helyett egy árny,
kinőhet büszke hátán
a fényes hattyúszárny!

2017. április”

(Gergely Ágnes: Még egyszer Firenzébe. Versek, 2016–2019, Kalligram, 2019)

Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. január 5-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria