Gianluca Firetti, aki betegágyán tanította a papot, aki őt akarta vigasztalni

Nézőpont – 2020. november 17., kedd | 13:39

János Lukács – magyarul így hangzik a keresztneve – az észak-olaszországi Cremonában született 1994. szeptember 8-án, és alig húszévesen, 2015. január 30-án halt meg. Ő is csontszarkómában szenvedett, mint a tizennyolc éves Chiara Luce Badano. Vértesaljai László SJ jegyzetét olvashatják.

Fiatalon ellobbant életek, mégis fontos örökséget hagytak maguk után, a Jézushoz ragaszkodó mélységes szeretet örökségét, mely fölülírta a test élni akaró követelését, és emelt fővel keresztülmentek a halál kapuján, hogy az Élettel találkozzanak.

Döntő többségük súlyos betegség próbatételén ment keresztül, amiben, mint a megszentelődés lehetőségében, valójában Jézus életét élték meg, és lettek egészen hasonlóak Őhozzá. A közös nevező a betegségben testet öltő próbatétel és kísértés, ami konszekrálta, átváltoztatta őket. Ők is kérik, mint az egyetlen Mester, hogy „ha lehetséges, múljék el az a kehely” (Mt 26,39). Ám Jézushoz hasonlóan ők is hozzáteszik: „De hiszen éppen ezért jöttem” (Jn 12,27).

Végül is misztérium ez. Nem logikus és nem természetes. Kegyelem. Példájukra azért nyílik fel a szemünk, mert erre a kegyelemre mindnyájan olthatatlanul szomjasak vagyunk,

ők pedig azt tanítják, hogy ma mellettünk, közöttünk, kicsiknek és nagyoknak egyaránt fölfakad a forrás, amiből meríthetünk.

*

Gianluca 1994-ben született, éppen négy évvel Chiara (Luce) Badano mennybe való megérkezése után, amikor még erőtől duzzadó, sokszínű egyházi mozgalmak hozták lendületbe a plébániai közösségeket Olaszországban. Ebbe a világba született bele a Cremona melletti Sospiro (magyarul sóhaj) községben. Az édesanya, Laura és az édesapa, Luciano gondosan nevelték két fiúgyermeküket, Gianlucát és Federicót. Gianluca valójában nem tűnt ki sem a családban, sem az iskolában, de még a templomi közösségben sem. Egészséges, normális fiatal srác volt, aki nagykamaszként természetesen elrejtette érzelmeit, miként kortársai. Így a valóság nem annyira a felszínen, a szavakban mutatkozott meg, hanem mélyebben, ahol a szív lakik. Noha szerette Jézust, néha mégis morgott vasárnaponként, amikor templomba kellett mennie. De azért elment.

Éppen tizennyolc éves volt, amikor egy fociedzésen hirtelen szúrást érzett a jobb térdében, anélkül hogy elesett vagy rúgás érte volna. Felfigyelt az ismétlődő fájdalmakra, és kivizsgáltatta magát. Agresszív csontrákot állapítottak meg nála is. Ekkor kezdődött az ő „útja”, amit „emmauszjárásnak” is lehet nevezni annak végén a jézusi megállapítással: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26). Gianluca is meghívást kapott erre a „belépésre”, ami azonban rendszerint nem ünnepélyes, s a legkevésbé sem hivatalos, hanem az életben szinte „magától adódik”. Szív kell hozzá és barátok, társak. Gianlucánál éppen a barátnője, Valentina, aki mesélni kezdett neki a cremonai „Vida” gimnázium hitoktatójáról, Don Marcóról. Gianluca nyitott volt, miként Don Marco is. Találkoztak. Egyszer, kétszer, sokszor, mígnem barátok lettek Krisztusban.

Amikor Don Marco megérkezett, derűs kiáltást hallott: „Avanti! Gyere csak! A bár mindig nyitva!” Minthogy sokat hallott már Gianlucáról, készült a találkozásra. Egyszerűen, de igényesen, papi inggel, megválasztott bibliai igékkel, egy negyvenéves pap megélt tapasztalatával. Ment, hogy vigasztalja és felkészítse a beteget. Mint oly sokszor egyébként. Don Marco leírta a tapasztalatát, ebből idézek most:

„A vele való találkozás egyedül nekem tett jót. A két tapasztalat – egy fiatal srácé, aki bár szenvedett, de kétségbe nem esett, és az enyém, egy hívő léleké – valójában eggyé tett minket. Gian életét Isten előtt és az enyémet magam előtt. Az ő tiszta, szenvedés tisztította életét és az én nehézkes és fáradságos életemet. Gian hite előtt az enyém sokszor mikroszkopikusra zsugorodott. Ő fiatal és bölcs, beteg, de a szíve egészséges, mely mindenkit tudott szeretni, ahogy kicsit előredőlve minden apróságért hálát adott: »Grazie! Köszönöm!« És bocsánatot kért minden nehézségért, amivel megterhelte a környezetét. Amikor betegszállítók elvitték a lift nélküli lakásából a hospice-ba, »Bocsássatok meg! – szólt – Sok lépcsőn kell ám engem levinni!«

Gian egyszerűen lefegyverző. Mint maga az evangélium. Mindennap elmegyek hozzá, késő délután vagy este. Látnivalóan készül a találkozásra. Arcán a fájdalom mellett átszellemült öröm. Giannal találkozni, vele beszélgetni, őt hallgatni nekem olyan, mintha az evangéliumot lapozgatnám, mert ő »nyitott evangélium«.

»Tehát akkor igaz, atya?« – kérdezte egyszer tőlem. »Mi igaz, Gian?« – kérdeztem vissza. »Hogy te azért jössz hozzám, hogy megtérj?«

Ezt mosolyogva mondta, de valahol mélyen homályosan sejtette, hogy betegágyának katedrájáról, otthon vagy a hospice-ban egyszerűen csak a puszta létével tanít, akár töprengő csendben is, de sohasem szomorúan, összeszedett imádságaival, szemeivel, melyek belülről olvasnak. (...) Szép keresztet tett a vállamra az Isten.”

Minderről abban a könyvben számol be Don Marco, melyet együtt írtak az utolsó hónapokban. Az előszóban Don Marco így fogalmaz: „Végül is – ahogy tegnap Federico testvéremnek mondtam – az ég számára lettünk teremtve. Mindig. Mindörökre. Ebben a könyvben rám találsz, annak minden lapján. És én is rád találok. Érzem, hogy Istenben már barátok vagyunk.”

Gianluca betegágya körül gyorsan és egyre bővülő baráti kör alakult ki, melynek tagjai ugyanazt a különlegességet érezték, hogy „jó itt lenni”.

Gianluca 2015. január 30-án ment át az Atya országába. Pár nappal később legjobb barátai vitték koporsóját vállukon a temetőbe. Két héttel a halála után a cremonai szeminárium nagytermében mintegy ezer vendég, jobbára fiatalok jelenlétében mutatták be azt a könyvet, amelyet Gianluca Don Marcóval együtt írt. „Ez a könyv jót fog tenni” – mondta Don Marcónak, amikor elkészültek vele. Gian most is teszi a jót, Istennek legyen hála!

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria