A szimbólumok, jelképek állandó kísérői az életünknek. Sokkal többet fejeznek ki, mint amit élőszóval vagy leírásokkal közölni tudnánk. Egy élményt, egy emlékezetet, egy valóságot, egy egész kis világot… Ahogy azt a Magyar katolikus lexikonban (MKL) olvassuk: a szó a görög szümballein, „összevet”, „egyesít” igéből származik, összetartozó részek egyesítése (szintézise). Az ókorban használatos „igazolvány” eltört pálca, szétdarabolt kő, gyűrű összeillesztésére utalt. Ha a két egymáshoz illő tárgy találkozott, akkor igazolást nyert a személyek összetartozása (ld. a ma is használatos jegygyűrűk). A Credo is ilyen: symbolum fidei, lenyomata, hasonmása, darabja az egész keresztény tanításnak, amit a keresztelkedők megismertek, amikor hitvallást tettek, később ezt újra ismételve mélyül a hitük, erősödik reményük. A művészetben használatos szimbólumok a látható és a láthatatlan világot igyekeznek összekötni (kozmosz–mikrokozmosz). Ezek minden részlete egy őskép mását jelenti (vö. MKL XIII, 293–294).
A liturgikus szimbólumok szinte egyesítik mindezt: olyan tárgyak, gesztusok, cselekmények, amelyek Isten népe bekapcsolódását hivatottak elősegíteni az üdvösség nagy művébe. A liturgikus jelek a természetfeletti világ hatását érzékeltetik számunkra, összeköttetésbe hoznak az Úrral, áldásának, irgalmának eszközei (áldás, leborulás, térdelés, kézrátétel stb.). Vannak az Egyház által létrehozott és gyakorolt szimbólumok, amelyek kifejezetten Krisztusra utalnak (liturgikus ruhák, eszközök, színek), melyek között a legjelentősebb a kereszt mint megváltásunk jele (vö. MKL VII, 899–900).
A liturgiában használatos szimbólumok hitünk titkát rejtik és nyilvánítják ki. Fontos, hogy ezeket pontosan értsük és a következő generációknak is továbbadjuk! Víz, hamu, fény, illatos olaj, kenyér és bor jelenvalóvá teszik azt a teljességet, ami szavakban leírhatatlan. A húsvéti gyertya kigyulladása magát a Feltámadottat teszi jelenvalóvá beszédesebben és érzékelhetőbben, mint bármi más jel. A liturgikus szimbólumok sokszor önmagukért beszélnek, megérintenek fiatalt és időst egyaránt, látásra, hallásra, az isteni jelenlét érzékelésére késztetnek. Ezért nehéz új szimbólumokat bevezetni, nehogy ezek felszínesek, banálisak legyenek, hiszen az Egyház ősi szimbólumai hitelesek, mély értelműek, lenyűgözőek, Isten titokzatos jelenlétének szinte örök tanúi.
E számunkban ezeket a témákat közelítik meg íróink tanulmányaikban. És mint mindig, egyéb írások is helyet kapnak a lapban: az eucharisztikus kongresszusokról, Tóbiás könyvéről, a laikus szolgálatokról, a liturgikus átalakításról, a zsinati témajavaslatokról, a húsvéti vigília megünnepléséről, egy ma is aktuális könyvről, a nemlátók vértanú papjáról. Egy kottás közlés is helyet kapott: az irgalmasság rózsafüzére éneklése.
A Liturgikus élet rovatban pedig ezek a témák kerülnek elő: egy ünnep története, az Alleluja éneklése, malaszt vagy kegyelem, az érseki pallium, Nagy Ferenc SJ halálára, Piroska nővér és Tolcsvay Magyar miséje emléke, valamint egy liturgikus visszaélés esete.
A Liturgikus kérdés a hívek aktív részvételére vonatkozik. A Szemlében pedig hat új könyvet mutatunk be.
Bár még messze van karácsony, e számunkkal szeretnénk hozzájárulni a hasznos előkészületekhez, illetve a megtestesülés méltó liturgikus ünneplését kívánni Olvasóinknak!
Forrás és fotó: Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria