Hol találunk oltalmat? – Lelkiségi útmutató szépítgetések nélkül egy kármelita nővértől

Megszentelt élet – 2020. március 29., vasárnap | 18:54

Jeges Mirjamnak, a magyarszéki kármelita nővérek tavaly év végén leköszönt elöljárójának gondolatait tartalmazza az Árnyékában kívántam élni című kötet, amelyről Görföl Tibor teológus írt recenziót.

A szerzetesi élettel együtt járó diszkréció nyilvánult meg abban, hogy az elmúlt év végén megváltozott a magyarszéki kármelita nővérek elöljárójának személye, ám a változást csak azok érzékelték, akik szorosabb kapcsolatot ápolnak a monostorral. Ha nem is kapott szélesebb nyilvánosságot az új perjelnő megválasztása és beiktatása, az eseménynek van nyilvános vetülete: a kármelita nővérek önálló kötetben gyűjtötték össze a leköszönő elöljáró, Jeges Mirjam néhány tanítását. Az Árnyékában kívántam élni című kötet, amely ajánlása szerint „társaimnak az istenkeresésben” szól, nem csupán szerzeteseknek lehet érdekes, hanem mindenki érdeklődésére számot tarthat, akinek nem közömbös a belső élet és az istenkeresés. A könyvet kézbe véve az embernek óhatatlanul eszébe jut Fila Bélának, a katolikus egyetem egykori dogmatikaprofesszorának meglepő kijelentése, mely szerint a magyar egyház sorsa azon múlik, hogyan imádkoznak érte a kármelita nővérek. Egyoldalúnak és túlzónak tűnik a kijelentés? Lehet. De abban biztosan igaza volt a közismert professzornak, hogy a szerzetesi élet mindannyiunk sorsát belülről érinti.

A magyarszéki kármelita nővérek persze nem szorulnak bemutatásra: monostoruk sokak által látogatott lelkigyakorlatos központ és egyéni visszavonulásra alkalmat nyújtó hely, az elmúlt években kiadott (több mint száz) kiadványuk közül egy-egy alighanem minden imádkozó emberhez eljutott, s korábbi perjelnőjük több országos lelkiségi, lelkipásztori, teológiai rendezvény keresett előadója is volt.

Jeges Mirjam új kötete azonban még azoknak is tud újat mondani, akik kapcsolatban vannak a kármelita hagyomány magyarszéki képviselőivel. Az öt fejezetre tagolódó könyv szövegei konkrét események alkalmával hangzottak el (karácsonykor, beöltözés alkalmával, nagycsütörtökön, káptalanokon), s ezek a kézzelfogható kontextusok egészen elevenné teszik a fejezetekbe felvett írásokat.

Ha egészen röviden kellene jellemezni az Árnyékában kívántam élni szerzőjét, talán két tényezőt lehetne kiemelni: egyrészt türelmes figyelméből meglepő és szokatlan felismerések egész sora fakad, másrészt kivételes műveltséggel rendelkezik, amelynek elemeit mindig szervesen be tudja illeszteni gondolatmeneteibe.

Ami az első tényezőt illeti, Mirjam nővér elsősorban nem magáról a szerzetességről elmélkedik, még csak nem is a keresztény lelkiségről és a mai keresztény életről, hanem mindenekelőtt a bibliai üdvtörténet nagy eseményeiről és alakjairól. Ez az üdvtörténetből és a kinyilatkoztatásból elénk lépő eseményekre és alakokra összpontosított figyelem először mindig el-elidőzik annál, amit néz, felméri dimenzióit és körvonalait, majd olyan megállapításokra jut, amelyek valószínűleg egyikünknek sem jutnának eszébe magunktól. Nem gyakran szoktunk arra gondolni, hogy nemcsak az ember „képes” (capax) Istenre, de ugyanilyen érdekes, hogy Isten is „képes” az emberre. Arra sem gyakran szoktunk gondolni, hogy „a feltámadás is küzdelem”, ahogyan az sem magától értetődő, hogy maga Jézus a zsoltárokban megénekelt boldog ember.

Ami a szerző műveltségét illeti, a gyakran idézett Avilai Szent Terézen kívül lépten-nyomon találkozhatunk a nyugati lelkiségi hagyomány kivételes alakjaival (Szalézi Ferenctől Enzo Bianchiig), az egyházatyák népes társaságával (Antiochiai Ignáctól Hitvalló Maximoszig), festőkkel és zeneszerzőkkel, de R. M. Rilke vagy éppen Krzysztof Zanussi gondolatait is megismerhetjük. Különösen is egyedi színezetet ad a szövegeknek a bizánci hagyomány termékeny felhasználása és a rabbinikus bibliamagyarázat gyakori kiaknázása. De Jeges Mirjam a teológiai, lelkiségi és irodalmi hagyomány terén sem marad adós meglepetésekkel: mennyire érdekes például, ahogyan inverz párhuzamot húz Franz Kafka A kastély című regénye és Avilai Szent Teréz A belső várkastély című klasszikusa között!

Magától értetődően a szerzetesi élet dimenziói is részletesen megjelennek a kötet lapjain. A nem szerzetes olvasó számára vigasztaló és üdítő józansággal Mirjam nővér a legkevésbé sem eszményíti a szerzetesség valós viszonyait: többször is hallunk hiányról, veszteségről, gyászról, a teljesség hiányáról, bizonytalanságról és küzdelemről, s már ez is arról tanúskodik, hogy a szerzetesi élet „harca” minden egyes keresztény ember számára belső tanulságokkal járhat. Ugyanakkor a valóság mellé a kötetben mindig odakerül az eszmény, nemcsak az üdvtörténet nagy alakjainak formájában (Máriáról a szerzőnek különösen szép megállapításai vannak), de a legtöbbünk számára kevéssé ismert szerzeteseken keresztül is. Ki tudja például, miért „merített mélyen az életből” a kármelita Szent Sámsonról nevezett János?

Miközben töprengésre indító megállapításokat olvasunk a szerzetesi és a keresztény életformáról, itt-ott a magyarszéki nővérek életéből is fel-feltűnik valami: a magyar újraindulásban fontos szerepet játszó, tragikusan korán elhunyt Marie-Elisabeth nővér tanításai vagy a közvetlenül a nagy átmenet (a halál) előtt álló Colette-Marie nővér alakja. És ezen a ponton a recenzens sem állja meg, hogy elő ne merészkedjen az ismertetés tárgyilagossága mögül: nem sokkal halála előtt Colette-Marie nővér az én egyik könyvemet kezdte olvasni, s bár még nagyon szeretett volna beszélgetni róla, már nem volt rá módunk. Jeges Mirjammal és közösségével ápolt kapcsolatom pedig az elmúlt években ettől függetlenül is meggyőzött arról, hogy Fila Béla fentebb idézett szavai nem hirtelen érzelmi felindulásból, hanem józan teológiai belátásból fakadtak.

Fotó: Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett Kolostora, Magyarszék

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria