Ilia Delio: A ferences imádság

Ilia Delio a ferences rendi hagyomány három kiemelkedő alakja, Assisi Szent Ferenc, Szent Klára és Szent Bonaventura tanítását elemezve világít rá a ferences imádság jellegzetességeire. Megállapítja: a ferences imádság „Krisztus-központú, affektív, kozmikus és evangelizáló. Célja, hogy életre keltse Jézus Krisztust a hívő emberben. Krisztus életre keltése pedig a békéhez vezető út.” Míg Assisi Szent Ferenc a ferencesként ismertté vált evangéliumi élet ihletője volt, Klára e hagyomány egyik szegletköve lett, létrehozva a ferences mozgalom női irányzatát; Bonaventura pedig képzett teológusként és a rend generálisaként egyesítette Ferenc lelkiségét a keresztény teológiai hagyománnyal, sajátos ferences teológiai világképet hozva létre ezzel.

Az amerikai teológusnő kifejti, hogy az Istenre összpontosult szív nem nézi a szeretet árát, hanem úgy szeret, mint Jézus. Isten azért jött el közénk, hogy szabaddá tegye szívünket, és felszítsa bennünk a szeretet tüzét. Ilia Delio fölteszi a kérdéseket: „Mi akadályoz bennünket, hogy elfogadjuk ezt az ajándékot? Miért érjük be a hamuval, amikor arra kaptunk meghívást, hogy tűzzé váljunk?” Ferenc, Klára és Bonaventura azt mondja: a választ a keresztre feszített Krisztus misztériuma adja meg, aki Isten, „és Isten olyan, mint ő; Isten nem nagyobb, mint megaláztatásában; Isten nem hatalmasabb, mint szenvedésében”. Ezért föl kell tennünk a kérdéseket: Ki az az Isten, akihez imádkozunk? Ki az én szívem Istene? Miközben imádkozunk a szívünkben lakozó Istenhez, kérdések fogalmazódnak meg bennünk: Hol van szívünk középpontja, Istenben vagy önmagunkban? Mi akadályoz abban, hogy elfogadjuk Isten önmagát kiüresítő szeretetének ajándékát? Akarunk-e átalakulni Isten szeretetében? Mi az, amit hajlandók lennénk kockára tenni Istenért? Min vagyunk készek változtatni?

A kötet szerzője állítja, hogy a ferences imádság megértése nem csupán egy új imamód elsajátítását jelenti, hanem annak belátását, hogy az imádság miképpen alakítja ki az emberben az evangéliumi életet. Ez annak belátását is jelenti, hogy kereszténynek lenni mindennapos küzdelmet és kihívást jelent Krisztus követéséért. A ferences imamód a megtestesüléssel kezdődik és azzal is végződik. Úgy indul, hogy Jézus Krisztus személyében „találkozunk a túláradó szeretet Istenével”, s úgy végződik, hogy életünkben megtestesítjük ezt a szeretetet, és új megtestesüléssé válunk. Ezt jelenti evangéliumi életet élni: nem egyszerűen azt tesszük, amit Jézus tett, hanem megnyílunk Isten felé, „aki leereszkedik, és új testet ölt a hívő ember életében”. Evangéliumi életet élni annyi, mint saját életünkkel hirdetni Isten jó hírét az emberek között, és ezáltal újra életre kelteni Jézus Krisztust. Az Istennel való találkozás a megfeszített Krisztusban arra indít, hogy életünket mélyen átvilágítsuk, „mert Ő Isten képe, amelyre teremtve lettünk”. A bennünk lévő Isten ugyanaz az Isten, „mint aki a világ minden részletét átjárja – az egyetlen, aki a teremtés forrása és célja egyszerre”. Ha tehát ráléptünk az imádságnak erre az útjára, és egyre közelebbi kapcsolatba kerülünk Istennel Krisztus misztériumában és általa, annál inkább elkezdjük közelebbről szemlélni a minket körülvevő világot, „benne felebarátainkkal, házastársunkkal, testvéreinkkel, a csillagokkal, a holddal, a fákkal és a folyókkal”. S minél közelebbről szemléljük, annál inkább új módon látjuk a világot. Ahogy mélyebbre hatolunk a Krisztus-misztériumba életünkben, egyre világosabbá válik számunkra, hogy minden teremtett lény osztozik benne. „A teremtés nemcsak általános értelemben szent, hanem minden egyes tücsök, proton, leprás és szegény ember Isten túláradó jóságát tükrözi éppen tulajdonságainak különböző és hallatlan egyedisége által. A teremtett világban Isten minden egyes embert és teremtményt életre szeret. A mély istenszeretetben élő imádkozó ember felismeri, hogy az egész világ kolostor, ahol megtalálhatjuk Istent… Krisztus a mi vezetőnk a világmindenség kolostorában.”

Ilia Delio elmélkedésében rávilágít: a megtestesülésben összpontosuló ferences imaút azt mondja nekünk, hogy Isten velünk van, de nélkülünk nem teljesíti ki életünket. Ehhez teljes közreműködésünkre szükség van. Nem egyszerűen imádkoznunk kell, „hanem imádsággá kell válnunk, a szeretet tüzévé, amely lángra lobbantja a világot”. Ahogy Jézus is mondja: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön: mennyire szeretném, ha már föllobbanna” (Lk 12,49). Lelkeket átalakító, átformáló módon csak akkor tudunk szeretni, amikor elérjük az istenkapcsolat mélyebb szintjét. Az imádság elvezet bennünket az átformáló szeretet mélységébe, ahol az a kép, amelynek hasonlatosságára teremtettünk, átragyoghat életünkön mint Isten jelenléte az emberek között, és Jézus Krisztus örömhírével – nem szavakkal, hanem életünk példájával – mi is hirdethetjük: „Ez az én testem, ez az én vérem.” Ha igazságosságra, békére és szeretetre vágyunk az emberek között és az egész teremtett világban, akkor „nekünk kell igazságossággá, békévé és szeretetté válnunk. Ez Jézus Krisztus jó híre, a keresztény lét jó híre: Isten hűséges szeretetének mélységében élni úgy, hogy az visszhangozzék az egész teremtett világban.”

A könyvet Sulyok Miklós és Varga Kapisztrán OFM fordította.

Ilia Delio: A ferences imádság
Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, 2019

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír