„Szeretek a hívek között lenni, osztozni az örömeikben, a gyászukban. Isten szeretetét akarom közvetíteni feléjük, amit magam is megtapasztaltam, és ami annyira vonzó volt számomra, hogy ki tudtam mondani: pap szeretnék lenni, Istent és az embereket szolgálni” – mondja Eredics Gergő.
Érettségi után jelentkezett a szemináriumba. Már gyerekként megfogalmazódott benne, hogy életét az emberek szolgálatára szeretné feltenni. Akkoriban két lehetőséget látott maga előtt: a szülei példája nyomán mentőtisztként segíteni az embereket, vagy Isten hívására válaszolva papként élni. A választ végül nem úgy és nem ott kapta meg, amint és ahol remélte. Még az általános iskola befejezése előtt részt vehetett Rómában a ministránsok találkozóján. „Hatalmas várakozással indultam a katolikusok fellegvárába. Úgy gondoltam, biztosan ott fog tisztázódni bennem a papi hivatásom kérdése. Hol máshol? Imádkoztam a nagy bazilikákban,
térden állva felmentem a szent lépcsőn, de az Úr nem adta meg a választ, amire számítottam,
vagy legalábbis nem úgy, ahogyan elképzeltem.” Így aztán Gergő a gimnáziumi tanulmányainak megkezdésekor úgy gondolta, hogy mentőtiszt lesz.
A ferenceseknél tanult Szentendrén. Bekapcsolódott a ferences misszió munkájába, és az iskolai szünetekben kárpátaljai cigánytáborokba ment, hogy a gyermekeknek Istenről, az ő szeretetéről beszéljen. „Nem kellett mást tennünk, csak a gyerekekkel foglalkoznunk. Hitoktattunk, korrepetáltunk, és rengeteget játszottunk velük. Egy alkalommal odajött hozzám egy gyerek, átkarolt, és azt mondta: lopikázzon el magával.” Gergő itt, a legelesettebbek között tapasztalta meg, milyen nagy szükség van arra, hogy közvetítsék számukra Isten szeretetét. „Ahhoz, hogy sugározni tudjuk ezt a szeretetet, nekünk is át kell élnünk, csak ebből a tapasztalatból tudunk adni másoknak. Ezeknek a gyerekeknek otthon gyakran nem volt mit enniük, nem kapták meg a családban azt a szeretetet, amihez minden embernek joga van.” Ez a feladat nagyon megfogta a gimnazistát, és még később, a szeminárium éveiben is eljárt egy kis csapattal Kárpátaljára.
Az egyik évben a vezetőjüknek haza kellett mennie, így Gergő egyedül maradt, és az egyik táborból át kellett mennie a másikba a rengeteg felszereléssel, ráadásul nyelvtudás nélkül. „Nem támaszkodhattam semmire, ami korábban biztonságot adott. Ekkor tapasztaltam meg, hogy ha Istenre tudok hagyatkozni egy ilyen helyzetben, ő minden kegyelmet megad, és boldogulok.
Megérett bennem a válasz, és kimondtam az igent arra a kalandra, amelyre, úgy érzem, Isten meghívott.
Eldöntöttem, hogy vele járom tovább az utam.” Így kezdte el érettségi után a szemináriumot. „A tanulmányaim hat éve alatt, ha időnként elbizonytalanodtam, mindig vissza tudtam találni Isten megingathatatlan szeretetéhez, amire fel akarom tenni az életemet.”
Már kispapként megtalálta egy különleges feladat. Bekapcsolódott Csépányi Gábor atya lelkigyakorlataiba, amelyek a gyermekre vágyóknak szólnak, és amelyeket évek óta Mátraverebély-Szentkúton tartanak. Gergő személyesen érintett ebben a témában, hiszen ikertestvérét és őt születésüktől fogva az örökbe fogadó szüleik nevelték. „Nagyszerű gyerekkorom volt. Nem hiszem, hogy anyukám és apukám kevésbé szeretnének, mintha a vér szerinti gyerekük lennék. Sőt, úgy gondolom, ők erősebben vágyakoztak gyermek után, mint sokan mások, ezért bennük talán még jobban megnyilvánul az a feltétlen szeretet, ami a gyermekáldást kíséri. Hiszen nem tudhatták, milyenek leszünk, milyen a genetikánk, ők teljesen, feltétel nélkül mondtak igent ránk. Hála van a szívemben, mert az örökbefogadás témáján keresztül sok embert meg tudok érinteni, átérzem a helyzetüket, és így Isten közelébe vihetem őket.”
Az életet átformáló erő
„Máig sem értem pontosan, hogyan csöppentem ebbe az egészbe” – mondja Forgács Balázs, akinek a szívét lépésről lépésre hódította meg az Úr. Balázs járt hittanra, volt elsőáldozó és bérmálkozott is, de nem vette körül olyan közeg, amelyben a hite szárba szökkenhetett volna. Az elvetett mag mégis kicsírázott és növekedni kezdett.
„Falun nőttem fel. A szüleim mezőgazdasággal foglalkoztak. Iskolás éveim alatt nyaranta én is dolgoztam a földeken, és sokat játszottam a barátaimmal a szabadban. Bicikliztünk, motoroztunk a határban, fociztunk a hereföldön. Akkoriban jött be a számítógép, a digitális fényképezőgép, később az internet. Számítógépes játékokat játszottunk, akciófilmet forgattunk” – meséli, és érezhető, hogy igazán jól érezte magát otthon, Besenyőtelken. Balázs szerette az általános iskoláját, osztálytársai többségével együtt vettek részt a hittanórákon. Harmadikban az elsőáldozásra, hetedikben a bérmálásra készültek, és minden vasárnap elmentek a szentmisére. Visszatekintve Balázs mindebben inkább hagyományt lát.
Társaival együtt később valamennyien otthagyták a templomot, mert nem volt egy olyan ifiközösség, ami megtartotta volna őket.
„A hittantanárnő egyébként mindent megtett értünk, le a kalappal előtte. Jól éreztük magunkat a bérmahittanon, de sokat rosszalkodtunk: kártyáztunk a hátsó padban, szünetben a benti cipővel dobáltuk egymást.” Amikor eljött a pályaválasztás ideje, arra gondolt, hogy gépészmérnök lesz vagy katona. „Az, hogy papnak menjek, meg sem fordult a fejemben. Az életem végének tartottam volna ezt a választást.” Végül a bölcsészet mellett döntött, az ELTE-re járt szlavisztika szakra. „Olyan nyelvet akartam tanulni, amely nem világnyelv, és Magyarországgal szomszédos országban beszélik. Így esett a választásom a szláv nyelvekre.”
Utolsó éves egyetemista volt, amikor jelentkezett a szemináriumba. Hosszú folyamat vezetett idáig. A bérmálkozása után nem járt templomba, de a lelke mélyén megmaradt a kapcsolata Istennel. „Kamaszként gyakran előfordult, hogy Jézussal meg szent dolgokkal viccelődtünk, gúnyolódtunk a haverjaimmal.
Mégis hittem, hogy van Isten, és tudtam, hogy figyel rám.”
Egyetem alatt szólalt meg benne a hívás, úgy érezte, jó lenne elmenni a templomba. Heti rendszerességgel kezdett misére járni, figyelt arra, amit a prédikációban hallott, és otthon olvasta a Szentírást.
Egyre jobban foglalkoztatta, mit mond neki Isten. Szerette volna elmélyíteni vele a kapcsolatot, imádkozott azért, hogy megtalálja az útját, de a jövőjéről mindig úgy gondolkodott, hogy családos emberként él majd. „Amikor elengedtem azt az elképzelésemet, hogy engem csak a házasságra hívhat Isten, akkor vált intenzívvé a kapcsolatom vele. Hirtelen nagyon közel kezdtem érezni magamhoz. Onnantól kezdve azért imádkoztam, hogy felismerjem Isten szándékát, és megértsem, milyen szolgálatra hív, legyen az akár a papság is. Sok egyértelmű jelet küldött, egyszer egy imában számomra hallható módon is. Ez először megijesztett. Biztosan így kell beszélgetni Istennel? – tettem fel magamnak a kérdést. De amikor végül beadtam a derekamat, és elindultam a papi hivatás útján, nagy nyugalom töltött el.
Olyan érzésem volt, mintha megtaláltam volna valamit, amit már régen kerestem.”
A szemináriumban sok minden új volt számára, a fiatalabb társai otthonosabban mozogtak egyházi dolgokban. „Én másodéves voltam, amikor először tartottam a kezemben füstölőt. Volt, aki már kívülről mondta a római kánont, én meg azt sem tudtam, mi az” – idéz fel néhány nehézséget a tanulmányai idejéből.
„Élettapasztalatom alapján azokhoz állok közelebb, akik nem beleszülettek az Egyházba, hanem most ismerkednek vele. Átérzem, mi foglalkoztathatja őket, milyen benyomásaik lehetnek az Egyházról, bele tudom élni magam a helyzetükbe, mert emlékszem, én mi mindent tartottam furcsának annak idején.
Egykor nagyon távol állt tőlem a papi hivatás, sőt az is, hogy egyáltalán betegyem a lábam a templomba, most pedig a saját kérésemre fognak felszentelni. Valamiért így is kellettem Istennek.
Érdekes, de azt akarta, hogy a liturgiában én nyújtsam majd át a testét az embereknek. Hihetetlen dolog megtapasztalni az Úr életeket átformáló erejét. Mindannyian átélhetjük ezt, csak nyissuk meg előtte a szívünket.”
Megerősödtem Jézus szerető jelenlétében
„Vágyakozás van bennem. Hamarosan úgy állhatok az oltár mögé, hogy kimondom a szent szavakat, és Krisztus testévé és vérévé változik át a kenyér és a bor. Meglátogathatom a haldoklókat, feladhatom a betegek kenetét, és a bűnbocsánat szentségében Isten irgalmasságát közvetíthetem az embereknek” – mondja Kiss Géza. Vallásgyakorló családban nőtt fel. Az elsőáldozásra készülve élte át azt az élményt, hogy Jézussal beszélgetni tud, hogy meg lehet szólítani őt, és választ kaphat tőle.
A középiskolás évek során bizonyos értelemben ő is eltávolodott a hitélettől, de templomba járó maradt. Bár korábban is voltak közösségi tapasztalatai, igazi közösségre a felsőfokú tanulmányai idején talált. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára jelentkezett, majd amikor befejezte a katekéta alapszakot, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán folytatta a tanulást a mesterképzéssel.
Gézában már a gimnáziumban megfogalmazódott, hogy az ő útja a papság. „Egy szentáldozás utáni csendben szólított meg az Úr: Gyere, és szolgálj nekem! Jó érzés volt felismerni a hívását, de bizonytalankodtam. Halogattam a döntést, de a katekéta szakkal a hivatás közelében maradtam.”
A papszentelés küszöbén állva így fogalmaz: „Úgy érzem, jól döntöttem. A szemináriumban időnként elfogott a bizonytalanság, pedig jó volt ott lenni, és a lelkem mélyén tudtam, hogy itt a helyem.
Amikor felmerült bennem a kérdés a hivatással kapcsolatban, gondolkodtam, imádkoztam, és az Úr elé vittem az érzéseimet a szentségimádásban.
Elég vagyok erre a feladatra? Képes leszek jól csinálni? Tudom teljesíteni ezt a feladatot? Ilyen kérdések dolgoztak bennem. Jézus szerető jelenlétében megerősödtem, és megértettem, hogy itt fogom megtalálni a boldogságomat.”
A diakónusi gyakorlat további bizonyosságot hozott számára. „Jól érzem magam ebben a szolgálatban. Vannak nehezebb feladatok, sok temetésen vettem részt, és néha kihívást jelentettek a hittanok. Úgy gondolom, jó kapcsolatot sikerült kialakítanom a hívekkel és a munkatársakkal. Úgy láttam, örülnek nekem, szerető közösségbe kerültem Soroksáron.
Nem tudom, mit hoz majd a papi életem. De bármi lesz is, a Jóisten kezében vagyok, és ez segít engem.
Ha meghívott, célja van velem. Izgalommal és egy kis félelemmel várom, hogy elkezdődjön a papi szolgálatom.”
Évtizedek hűsége teljesedik be
Különleges életút, egyedi történet Őri Imréé, akit hatvanhárom évesen szentelt pappá Erdő Péter bíboros. „Dolgozni szeretnék. Különben minek lennék itt? Egy derékba tört pálya folytatódik most. Új lehetőséget kaptam” – indítja a beszélgetést.
Imre tizenhét évesen jelentkezett a papságra, a szegedi szemináriumba járt egy évig. A családja azonban ellenezte a választását, ezért nem folytatta a tanulmányait. Megházasodott, és gyermeke született. Az oltártól azonban sosem szakadt el. 1982-ben költöztek a családjával Békásmegyerre, ahol a Szent József-plébánia aktív tagja lett. Fiatal felnőttként ministrált, segített a plébánosnak, amiben tudott. Temetői kántorként elkísérte temetésekre, liturgikus munkatársként mindig ott volt az oltár körül.
Elvégezte az Országos Hitoktatási Bizottság hitoktatói tanfolyamát, és bekacsolódott a ministránsok felkészítésébe. Folyamatosan képezte magát, elvégezte a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia levelező tagozatát, plébániai munkatársak számára indított főegyházmegyei tanfolyamra járt, részt vett a Szent Jeromos Bibliatársulat bibliaapostol-képzésén, majd teológiai végzettséget szerzett a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Életcélja volt, hogy állandó diakónusként szolgálhasson majd. 2002-ben lektor, 2006-ban akolitus lett.
Miután megözvegyült, egyre tovább haladt az elköteleződés útján. 2020-ban diakónussá szentelték, és kérésére kivételes lehetőséget kapott Erdő Péter bíborostól: az elmúlt évben az Érseki Papnevelő Intézet növendékeként készülhetett a papságra.
Imre szolgálni vágyását gyerekkori élményei alapozták meg. Újpesten, a Szent József-templomban nőtt bele a hitbe. Egy olyan közösséghez tartozott, amelyet az illegalitásban is a hivatásának élő szalézi szerzetes, Bíró Lóránt vezetett, aki nagy hatással volt a fiatalokra. Elhívta őket a templomba, kórust hozott létre számukra, minden héten vitte őket kirándulni, színdarabot adott elő velük, korrepetálta őket. Imre életre szóló élményeket szerzett itt. Ma is emlékszik arra, ahogy a kirándulásokon menet közben énekeltek, majd megpihentek és falták a parizeres kenyeret, gumilabdával fociztak, a csomagjaikból készített kapura játszottak. Ekkor szövődött benne az az elszakíthatatlan kötelék, amely azóta is a templomhoz köti. Itt érezte meg Isten hívását, és ezért jelentkezett annak idején a szemináriumba.
„A papság számomra azt jelenti, hogy megmutathatom, Jézus szeretni akarja az embereket, az élet minden területén mellettük akar lenni.
Különös küldetést érzek az idősek és a gyászolók felé, de jól megtalálom a hangot a fiatalokkal is.
Mindig örömet leltem a szolgálatban. Az hajt, hogy az emberek részesülhessenek általam Isten igéjében és a szentáldozásban. Szeretném teljesen odaadni magam Istennek.”
Nem volt egyszerű dolga a szemináriumban, hiszen sosem könnyű a legidősebb szerepe. „Igyekeztem kedves és előzékeny lenni mindenkivel, és megtaláltam a helyem a fiatalok között” – mondja.
Isten hívása annyira vonzó volt, hogy nem tudtam nemet mondani
A csupa mosoly arcú Riesz Domonkos papságában sokak munkája érett be. Milyen külső és belső utat járt be a hivatása megtalálásáig? Erről beszélgettünk vele a szentelése előestéjén.
Négygyermekes, vallását gyakorló keresztény családban született. „Kiskorunk óta jártunk templomba, és otthon is imádkoztunk. Amikor annyira kicsik voltunk, hogy még nem tudtunk szavakkal imádkozni, a szüleink énekeltek, mi pedig velük dúdolgattunk” – meséli. A testvérek cserkészek voltak, a városmajori plébániára jártak, és a Szent Angéla Ferences Általános Iskolában és Gimnáziumban tanultak. Ma is jó barátságban vannak, a bátyja gyerekeit Domonkos keresztelte, az öccsével pedig együtt készül a papságra.
A gimnázium után a Károli Gáspár Református Egyetemen folytatta a tanulmányait, pszichológiai szakon, majd két tanév után jelentkezett a szemináriumba.
Úgy érzi, a hivatása gyerekkorától kezdve fokozatosan bontakozott ki benne. Ötödikes volt, amikor az osztálykiránduláson, Szécsényben részt vettek egy gitáros esti imán. „Otthon éreztem magam a kápolnában, és ez a jó érzés sokáig elkísért.”
A következő meghatározó hitélménye egy hátizsákos vándortúrához köthető. A több napon át tartó eső miatt beszorult a csapatuk egy házba, ahol lelkinapot tartottak nekik. „A szentségimádás alkalmával arra biztatott a hitoktató és az atya is, hogy szólítsam meg Istent, mondjam el neki bátran, ami bennem van. Háromnegyed órán át csak mondtam és mondtam, ami a szívemet nyomta: soroltam a magammal való problémáimat, kudarcélményeimet a tanulásban és a kapcsolataimban.
Jó érzés volt, hogy úgy éreztem, van valaki a vonal túlsó felén, aki meghallgat, és megnyugtató volt a jelenlétében lenni.
Ez az imaélmény vezetett el oda, hogy jelentkeztem bérmálkozni. Megtapasztalt valóság lett számomra, hogy Isten jó. Egyre többször éltem meg, hogy ha rábízom a dolgaimat, akkor minden jobban sikerül.”
Domonkos felső tagozatos volt, amikor kötődni kezdett a városmajori plébániához. A csoportoknak ott mindig volt egy kortárs vezetőjük is a hitoktató mellett. Domonkos és az öccse ilyen vezetők lettek. Csépányi Gábor atyával közösen szerveztek programokat. „Óriási lelkesedéssel fogtunk bele a munkába, sok fiatalt meg tudtunk mozgatni. Megtapasztaltam, hogy a fiataloknak elsősorban nem nagy eseményekre, nem látványos dolgokra van szükségük, hanem a csendes jelenlétre, és arra, hogy a pap elérhető legyen számukra. Legyenek válaszai, és össze tudja kapcsolni őket a Jóistennel.”
Amikor eljött a pályaválasztás ideje, „úgy akartam dönteni, hogy mindenkinek megfeleljek. Szerettem volna legalább olyan jó lenni, mint a két bátyám, akikre felnézek. Úgy gondoltam, ha megkérdezem Istent, hogy mit szeretne tőlem, akkor még egy elvárással találkozom, ezért nem kérdeztem meg. Abban biztos voltam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, így pszichológia szakra jelentkeztem.”
Domonkos egyetemistaként is töretlen lelkesedéssel folytatta a plébániai munkát. Elsőéves volt, amikor egy lelkigyakorlaton úgy érezte, meghívást kapott Istentől. Elkezdte ugyan a másodévet, de lélekben már máshol járt. „A hívás vissza-visszatért, és annyira vonzó volt, hogy nem tudtam rá nemet mondani. Nem tudtam, mert nem is akartam. Tudtam, hogy én is ezt szeretném.
Olyan papok mellett nőttem fel, akik rokonszenvesek voltak, akiket boldognak láttam a hivatásukban. Magával ragadott a tudat, hogy Isten hívása nem elvárás, hanem meghívás,
és felszabadítónak éreztem az ígéretet, hogy az életben nem kell egyedül boldogulnom, hanem mindig ott van, ott lesz mellettem, és segít nekem.”
Domonkosban erős a bizonyosság: „Ezt a hívást nemcsak megéri követni, hanem szeretném is. Elköteleződtem, és ez nagy szabadságot ad.”
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
A riport nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 20-i számában jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria