Jelentős új adatok kerültek elő a középkori kánonjogi gyűjtemények keletkezéséről

Az úgynevezett Collectio Hibernensis az egyik legfontosabb egyházfegyelmet és a vallásos keresztény életre vonatkozó szabályokat összegző kora középkori gyűjtemény, amelynek első összeállítását a szakértők a 8. század első felére teszik. A mű széles körben elterjedt, és a 9. század közepére egy második változata is kialakult. Azonban az is tény, hogy a fennmaradt kéziratai és kivonatai mind jelentős tartalmi és szerkezeti eltérést mutatnak. Ebből a szempontból egyedülálló jelentőségű a Szuromi Szabolcs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára által a gyűjtemény Corpus Christi College-ban található szövegtanúján elvégzett részletes vizsgálat.

A kéziratot mind ez idáig késői, 9–10. századi, francia területen (Cambrai, Arras, esetleg Tours) keletkezett munkának tartották, a benne található ír és breton kiegészítések miatt. Szuromi professzornak kellően megalapozott kodikológiai, paleográfiai és összehasonlító szövegkritikai tények alapján sikerült megállapítania, hogy a szövegtanút minden bizonnyal az angolszász királyságok területén működő ír kolostorok egyikében másolták a 8. század első két évtizedében.

A felfedezés újraértelmezi a Collectio Hibernensis fejlődését és eredeti célját. Az első tizenegy oldalon (amely bizonyosan a 8. század legelső évtizedéből való) az egyedüli hitelesnek elismert, Szent Patrik által összehívott zsinat szövegét találjuk, amely pontosan bemutatja a térítések időszakának egyházszervezeti állapotát. A zsinat jelenlegi ismereteink szerint 459-ben lehetett. A gyűjtemény szövege idézetgyűjteményeken és Szent Jeromos néhány exegetikus művén, valamint Remete Szent Pálról írt munkáján alapul.

Szuromi Szabolcs további kutatásai egyfelől igazolták a professzor már 2010-re kidolgozott elméletét Chartres-i Szent Ivó (†1115) kánonjogi művéről, másfelől jóval világosabb és meggyőző képet alakítottak ki a három szövegcsalád egymáshoz való viszonyáról. A Tripartita Gonville and Caius College-ban található szövegtanújának nemcsak a keletkezési helyét és idejét sikerült kellően megalapozottan meghatározni, de pontos tartalmi leírásával a szövegcsalád fejlődésének folyamatát is sikerült feltárni. A kódexet eddig 12. századi angliai vagy francia szövegtanúnak tartották. Szuromi professzor részletes elemzése meggyőzően bizonyította, hogy a kéziratot Milánóban, az érseki scriptoriumban másolták 1099 és 1105 között. Ez a dátum azért jelentős, mert összehasonlítva a további fennmaradt Tripartita kódexekkel, egyértelműen a jelenleg ismert legrégebbi szövegtanúvá emeli a cambridge-i példányt, egyúttal átrendezi az Ivó nevéhez kötött kánonjogi gyűjtemény három szövegcsaládjának egymáshoz való viszonyát. Sőt, az úgynevezett Tíz részből álló gyűjtemény Corpus Christi College-ban őrzött példánya, amely Ivó másik szövegcsaládjához kötődik (és Szuromi Szabolcs mostani meghatározása alapján Canterburyben, kifejezetten az érseki aula részére készült szövegtanú, amelyet 1140 és 1160 között másoltak), jól mutatja Ivó egyedülálló tevékenységének további hatását.

A felsorolt kéziratok szerkezetéről, céljáról, keletkezési helyéről és idejéről, valamint a beillesztett kiegészítő szövegekről feltárt új adatok lényegesen módosítják mind a 8., mind a 11–12. századi kánonjogi források fejlődéséről kialakított képet. Láthatóvá, egyúttal érthetőbbé válik az a konkrét közösség, mely számára készült a kánongyűjtemény, ami nemcsak a fegyelmi, hanem a vallásos élet mindennapos hívő gyakorlatához is útmutatást adott. Ugyanakkor világosan látszik, hogy az Egyház intézményes tevékenysége – a plébánián, a püspöki hivatalban, a székesegyházi oktatásban, az egyházi bíróságokon, valamint a szerzetesi közösségeken belül – milyen erőteljes és gyors hatást gyakorolt az egyházjogi gyűjtemények szövegére és szerkezetének különböző célú fejlődésére.

Forrás és fotó: Nemzetközi Kánonjogtörténeti Kutatóközpont

Magyar Kurír