Jézus a kiút, a szabadság és az élet – Nem csak a katolikusoké az eucharisztikus kongresszus

Nézőpont – 2019. október 20., vasárnap | 14:40

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) titkársága Öku-man című kezdeményezése jegyében más felekezetű szerzők Eucharisztiáról, közösségről, valamint a kongresszusról írt gondolatait osztják meg a NEK honlapján. A sorozat második részét adjuk közre.

Jézus a kiút, a szabadság és az élet

„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.”

Nekem is pokolra kellett mennem. Kevesen tudták ezt, hogy ott vagyok. Sőt, talán ők sem pontosan ezt, legfeljebb annyit, hogy rossz passzban vagyok.

Mert a pokol sokkal aljasabb hely annál, minthogy beszorítsuk a fortyogó üstök, vörös lángnyelvek és a gonoszul vicsorgó ördög elképzelt látképébe.

Az elhagyatottság érzése, a félelem az éjszakától, az ébredéstől, a rossz gondolataid, a fájó érzés, hogy még mindig tart, a „mi lesz, ha megőrülök?”, a „mi van, ha rossz ember vagyok?” intenzív élménye nem látványos, pláne nem a környezeted számára (rossz kedve van – talán elütik ennyivel), mégis rettenetesen meggyötör.

Nálam hét éve ütött be ez az állapot. Akkor még nem uralkodott el rajtam egészen, de néhány napomat tönkretette az ördögi kóstolgatás. Aztán lassan egyre mélyebbre kerültem, mígnem egy évvel később rajtam ütött egy intenzív halálélmény. Ki voltam merülve. Fizikailag és szellemileg is. Az ördög pedig ilyenkor, mint egy könyörtelen csatár az adódó lehetőségre, lecsap a ziccerre. Borzalmas éjszakám volt, izzadtam, forgolódtam, sírtam, kétségbe voltam esve.

Nem értettem, hogyan lehet, hogy Isten évekkel korábban már megszólított, velem volt, megtapasztaltam a kegyelmét, átjárt a szeretete, és mégis ennyire elhagyatottnak érzem magam? Fizikailag a szeretteim által körülvéve, belül, a lényegemben mégis rémisztően egyedül.

Lépésről lépésre

„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.”

A dudát fújni a Biblia seítségével tanultam meg. Minden este elővettem, és olvastam. Mindegy volt, hol nyitom ki, csak olvashassam a jószagú régi könyvet. Vagy éppen rákattintottam a telefonon az alkalmazásra, magamba engedtem az igét és imádkoztam.

Megvéd engem. Gyógyít engem. Tisztít engem – ezt éreztem. Kicsi lépésekkel, de kecmeregtem kifelé a mélyből. Minden bajom azonban nem múlt el egy csapásra. Viszont mindennap, amikor a rossz gondolatoktól lelkileg, szellemileg elfáradva elmerültem Jézusban, azt úgy tettem, hogy tudtam, előző nap már segített rajtam. És minden előző napi segítség, mint egy újabb talicska beton, úgy járult hozzá újjáépülő hitem masszív alapjához. Minden nappal erősödtem, és ezzel párhuzamosan ürítettem ki magamból a kétség lelket felsértő szilánkjait.

Sportban mondott bölcsesség, hogy egy kupát, egy bajnoki címet mindig nehezebb megvédeni, mint megnyerni. A hitemmel is hasonlóan történt. Nehezebb volt visszaszerezni, megtartani, megerősíteni, mint elnyerni, megkapni.

Amikor gyerekként halljuk, énekeljük a népdalt a dudásról és pokolról, nem igazán tudjuk, hogy miről szól. Aztán eljut az ember az életének arra a pontjára, mikor rájön, megérti, hogy ami vele történt, történik, hogy mélyen van, egyedül érzi magát, amikor az elhagyatottságáról nem mer beszélni, mert azt hiszi, ez csak vele történik meg, az nem egy átkozott balszerencse, egy személyes tragédia. Nem! Ez nagyon sok emberrel megtörténik. Ez a tudat persze önmagában nem javít a lelki bajba jutott emberen, de enyhíti azt az áldozati érzést, hogy csak ő ilyen szerencsétlen, csak ő van a mélyben, mást bezzeg nem sújt ez a pokoli állapot.

Nem csak kenyérrel él az ember

Jézust negyven nap böjt után, nagy éhségében kísértette meg az ördög a pusztában, amikor első próbálkozásával így szólt:

– Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!

– Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik – állt ellen válaszával Jézus.

Engem is böjt után kóstolgatott az ördög, amikor rángatott lefelé magához a mélybe. Nem tudatosan böjtöltem, és nem az ételt, az italt, nem a testem lételemeit vontam meg magamtól, hanem a bensőm, a lelkem soványodott le kórosan az alultápláltságtól. Mert dolgozni kellett, menni előre, hajtani, hogy legyen fizetés, legyen miből lakbért fizetni, hitelt törleszteni, stb. Mivel szellemi munkát végeztem, a szellemem fáradt el. Nem figyeltem rá, nem vettem észre, hogy a lelkem egészségéhez valami nagyon hiányzik. Gyógyulni, a mélyből kimászni azután kezdtem el, hogy úgy tettem, ahogyan Jézus lepattintotta a sátánt: Isten szájából származó igével éltem, „magamba engedtem az igét és imádkoztam”. Működik.

„Kérjetek, és adatik”

Szívesen mondanám, hogy az elveszett, majd megtalált és megerősített hit állandó és megingathatatlan, de tapasztalataim szerint ez nem így van. A jó hír, hogy nincs ezzel semmi baj. Valaminek a létét, annak fontosságát azáltal tudjuk értékelni, hogy időnként elveszítjük. Hány hetet vagy akár hónapot élünk le úgy testi értelemben egészségesen, hogy egyszer sem jut eszünkbe, hogy egészségesek vagyunk? Aztán elkap egy torokgyulladás, nátha, szipogás, és mindjárt tudjuk értékelni az egészségesen eltöltött heteket, hónapokat. Márpedig, ha megtanuljuk értékelni azt, ami jó, akkor annak a jónak az érdekében egyre többet fogunk tenni. Ha pedig vágyjuk ezt a jót, akkor rátalálunk Jézusra, aki maga is éppen erre biztat minket, amikor azt mondja: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”

A cikk szerzője református egyetemista.

Forrás: NEK Titkárság

Fotó: Pixabay.com

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria