Kedv, reménytelenségek, Zsuzsikák – A 330 éve született Mikes Kelemenre emlékezünk

Kultúra – 2020. augusztus 1., szombat | 21:21

Van egy emlékérem, amit mindenki ismer: süveges, bajuszos alak hajol az íróasztal fölé, pennával a kezében. Az asztalon gyertya világít. Az örök literátor jelképe ő, a magányos íróé, aki nem tudja, voltaképpen kinek ír, lesz-e valaha olvasója. Mégis, az irodalom olyan erős védőbástyája, aminek nekivetheti a hátát a legnagyobb reménytelenség idején is.

Beck Ö. Fülöp emlékérme a Nyugat emblémája lett. S ha megpillantjuk, talán előbb jut eszünkbe a folyóirat, mint az, akit az érem ábrázol. Ő az örök száműzött, II. Rákóczi Ferenc fejedelem hűséges kísérője, a rodostói bujdosó magyarok utolsó maradéka, mindannyiunk barátja: Mikes Kelemen. A levélíró, aki élményeit és érzéseit, tapasztalatait, a bujdosók mindennapjait oly kitartóan írta… négy évtizeden keresztül, levélről levélre.

„…egy nyilat lőtt a levegőbe, mely csak századok múlva hozta haza a száműzött üzenetét” – olvassuk Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében.

Ha derűre, ha csöndes, de fényes és megragadó, elbűvölő humorra vágyik a magyar olvasó, bátran és bizalommal fordul ehhez a kedves, bűbájos társalgóhoz immár évszázadok óta. Van-e magyar írónak annyi barátja, mint Mikes Kelemennek? „Mikes leveleinek értékét, szépségét az adja meg, hogy az ember, aki a sorok mögül ránk néz, egyike a legvonzóbb, legszeretetreméltóbb magyar embereknek. […] Barátságos volt Mikes, a szó legmagasabb értelmében, és ezért van annyi barátja a síron túl is” – folytatja az irodalomtörténet-író.

Ez a szelíd, szerény, szeretetreméltó ember, aki prózaíróként elsőként szólaltatta meg társalgási nyelvünket, amint arra Kosztolányi rámutat Mikes-esszéjében, kora ifjúságától száműzetésbe kényszerült, „bujdosóként” élt egész életében, távol a szeretett hazától. Ismét Szerb Antalt idézem: „Irónia vagy talán sorszimbolika az, hogy éppen ez az első szociális alkotónk a legmagányosabb minden alkotónk között: kirekesztett, száműzött, olvasatlan író…”

„… úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.”

(37. levél, Rodostó, 28. maji 1720.)

Felejthetetlen szavak a felejthetetlen leveleskönyvből. Zágon és Rodostó. A hosszú élet e két végpont között feszült. Az előbbi a vágyak, álmok, az utóbbi a keserű valóság helyszíne volt Mikes Kelemen számára, aki által örök szimbólummá váltak e helységnevek. Szíven üt a Kányádi Sándor versében kimondott igazság: „minden rodostóban / zágont” halljuk szüntelenül. Az önként vagy kényszerből elhagyott szülőföld hangját semmiféle harsogás nem nyomhatja el.

Mikes Kelemen 1690 augusztusában született a háromszéki Zágonban. Tizenhét éves sem volt még, mikor Rákóczi Ferenc szolgálatába került. Ez egész további életét meghatározta. Az Erdélyből induló út a hontalanságba és a teljes magányba vezetett számára. Több állomás után éppen háromszáz évvel ezelőtt, 1720-ban érkezett Rákóczival és társaival a száműzetés végső helyszínére, Rodostóba.

„… mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt anagramát csinált a város nevéből, és e’ jött ki belőle: ostorod.”

(36. levél, Rodostó, 24. aprilis 1720.)

Fiktív leveleiben Mikes egy elképzelt nagynénit szólít meg. Az első törökországi levél 1717. október 10-én kelt, az utolsó, a 207. 1758. december 20-án.

Kedves és elbűvölő a stílus, csodálatosképpen szinte minden megszólalása derűt áraszt. Ennek titka pedig nem más, mint a levélíró szerénysége és végtelen bizalma a Gondviselésben.

„De édes néném, a restséget el kell űzni, a tőt le kell tenni, azokban a kis kezecskékben a pennát kell venni, és énnekem gyakran kell írni, legalább minden héten hét levelet. De az egészségre igen kell vigyázni, és engemet szeretni kell, mert ki szerethetné az édes nénémet jobban, mint én.” (2. levél, Gallipoli, 21. octobris 1717.)

„Édes néném, a fazakas akaratján kell járni a fazéknak, és azt nem mondhatja a fazakasnak, miért küldöttél engem Drinápolyban. Jobban szerettem volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak.
Azt nem okosan mondja-é a török, hogy az Isten rakás kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára, és oda kinek-kinek el kell menni, és ott kell maradni, valamég a kenyérben tart. Itt vagyon a mi rakás kenyerünk elhintve, azért együnk belőlle, amég abban tart zugolodás nélkül, és azt ne mondjuk, hogy jobb volna Erdélyben málét enni, mint itt búzakenyeret.” (7. levél, Drinápoly, 17. decembris 1717.)

„Megindultan melegszünk össze ezzel a nemes, természetes, szeretetre méltó lélekkel. Az arányát bámuljuk benne, a mértékét, amellyel szenvedését közölni tudja. Mesteri a szenvedés szerénységében. Épp ezért mesteri a prózája is. A jó próza titka bizonyára nem is egyéb, mint a szerénység, az igénytelenség, az az alázatosság, amely ügyel az adagolásra, és keveset markol, hogy sokat fogjon” – írja Kosztolányi.

És bizony eszi Mikes türelemmel, zúgolódás nélkül a bujdosók kenyerét Törökországban. Közben szüntelenül hazavágyik. Az erdélyi havasokról álmodik, ébren is. És szüntelenül magasztalja a káposztát.

„… a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és téjfellel béborítatott káposzta, amely távulrul úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drága fűet lehet találni.”

(56. levél, Rodostó, 15. septembris 1724.)

A reményt nem hajlandó reménytelenségre cserélni. Még akkor sem, amikor „a reménséget is ládában kell zárni”, mert érzi, hogy az osztrák és török között huszonnégy évre kötött béke következménye ez: „huszonnégy kőfallal rekesztették bé tehát az utunkot Erdély felé”. Ha ládába zárja is, a szívében őrizgeti kitartóan a reményt. Ami azonban évről évre fogy, ahogy fogynak a társak is Mikes körül. A legfájdalmasabb veszteség 1735 nagypéntekén éri, Rákóczi Ferenc halálával. Csak a gondviselő Istenbe vetett bizalom és az ő akaratában való megnyugvás marad rendíthetetlen ebben a lélekben.

„… itt vagyok, és itt leszek, amég a mindenható Istennek tetszik. Ha itt lesz halálom, legyen akaratja, ha innét máshuvá küld, abban akaratja legyen meg, csak szent áldása legyen rajtam. Amen.” 

(158. levél, Rodostó, 20-dik augusti 1740.)

Reménytelen szerelmében is éppoly szelíd és szerény, mint honvágyó reménységében. A levelekben bűbájos iróniával leplezi a fájdalmat. A szeretett kis Zsuzsi Bercsényi Miklóshoz megy feleségül, majd özvegységre jutva, a grófnéi címet le nem vetve, elhagyja Rodostót.

„Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de aki gazdagabb, a’ hatalmasabb. Most ez elég, mert a szomorú dologról nem kell hosszú levelet írni.” (48. levél, Rodostó, 26. aprilis 1723.)

„Szánj, édes néném, szánj, ihon vadászni nem mehettem, mindennap Zsuzsihoz kell mennem, foglyot nem lőhetek, csak Zsuzsival kell beszélgetnem. Micsoda nagy büntetés e’ nekem! Bár csak egy holnapig tartana a büntetés. De akármeddig tartson, de addig úgy búsulok, hogy majd meghalok örömömben.” (55. levél, Rodostó, 18. augusti 1724.)

„Azért visszátérek Zsuzsihoz, és azt mondom kédnek, hogy üsmerek olyat, aki Zsuzsival le akarná máris tétetni a feketét, de nem akarja. Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leánykorában is szerették egymást. Attól van-é, hogy a grófné titulust nem akarja letenni, vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az arany. De elég a’, hogy nincsen kedve hozzá, noha a szeretet megvagyon. Minthogy keresztények vagyunk, mondjuk azt, hogy akit az Isten valakinek nem rendelt, aztot nem is fogja bírni.” (68. levél, Rodostó, 12. novembris 1725.)

1741-ben Mikes Kelemen kegyelmet kért Mária Teréziától. Nem kapta meg, soha nem térhetett haza. Még húsz évig élt ezután. „Élő emlékként” – ahogy Vörösmarty fogalmaz Mikes búja című gyönyörű versében. A levélírás mellett óriási fordítói munkát is végzett „sivatag magányában”, „kiordíthatatlan reménytelenségében”. A Márvány-tengernek a bujdosók számára fülsüketítő zúgását csak a halál hallgattatta el, 1761. október 2-án.

Idéztük Szerb Antalt, idéztük Kosztolányi, idéztük Vörösmartyt és Kányádit. Tamási Áronnal zárjuk az emlékezést: a Mikes Kelemen (Levél a szülői házba) című novellából vett részlettel.

„Nem illendő dolog az Istenre reáfogni mindent, ami velünk vagy mással történik. De ebben a jelenvaló esetben mégis fel kell sóhajtanunk a legmélyből, hogy mily csudálatos az Isten csendes igazgatása, mellyel minden utat béfödöz, csupán egyet hagy nyitva, hogy azután azon az egyen futhassunk az Ő akarata szerint! Mikor volna lehetséges jobban látni az efféle rendeléseket, mint éppen a Mikes Kelemen életiben? Azt kell felelni, hogy soha. Ugyanis minden úgy következett egymás után, ahogy a stációk a keresztúton szoktak következni.”

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria

Az első kiadás címlapja (1794.)Mikes Kelemen szobra Zágonban