Képek, sorsok, emberek – Privát történelem a Fortepan kiállításán a Magyar Nemzeti Galériában

Jó néhány fényképet ismerünk például Klösz György egykori várostörténeti jelentőségű alkotásai közül, amelyeken megörökítette Budapest századfordulós hangulatát. Beszélhetnénk Mai Manó épen maradt műterméről és fényképeiről is a Nagymező utcában: ma már szinte mind ikonikus alkotások, sokat reprodukálták őket, legtöbbjük az utóbbi évtizedekben vált ismertté. 

De nemcsak ők, a profik fényképeztek, hanem az amatőrök is. Már a 19. században, a dagerrotípia feltalálásával egy időben is sok amatőr fotós akadt világszerte, akik szórakozásból fényképeztek, vagy csak meg akartak örökíteni valamit. Közülük az egyik leghíresebb az angol Julia Margaret Cameron volt, aki az 1860-as években 48 éves korában kezdett el fényképezni, eleinte csak a maga szórakoztatására, később már el is adott a képeiből. Elsősorban azonban szenvedélyből fényképezett, megállás nélkül, sokszor idegesítve ezzel a környezetét. Persze szerencsés helyzetben volt, megélhetését nem a fényképezés biztosította.

E kis fotótörténeti előzmény után térjünk vissza cikkünk valódi tárgyához, a Fortepan-gyűjtemény tárlatához, amely Minden múlt a múltam – Válogatás a Fortepan fotóarchívum képeiből címmel tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galéria modern művészeti kiállítóterében.

Egy kis sárga-fekete dobozkát és egy ugyanilyen kazettát láthatunk az egyik vitrinben a jellegzetes Fortepan feliratokkal. 1922-ben eredetileg Vácon kezdte meg működését a Kodak gyár, majd a háború után, 1947-től Forte néven újraindult a filmgyártás. Az ötven évig sikeresen működő üzem 2007-ben csődbe ment. A Forte az 1960-as évek végére tízmillió négyzetméter fotópapírt és egymillió négyzetméter negatív filmet gyártott. Ez utóbbiak közül a legnépszerűbb a Fortepan negatív volt. Erről az amatőr fotósok által széles körben használt nyersanyagról kapta a nevét a Fortepan-gyűjtemény.

Két egykori „kaffkás” fiatalember gyűjtőkörútra indul az 1980-as évek elején Budapesten, a lomtalanítások idején. Hát, így kezdődött – mesélte az alapító, Tamási Miklós 2016-ban, lapunknak adott interjújában. Szepessy Ákos volt az a gimnáziumi osztálytárs, akivel a mai napig is bővítik ezt a hatalmasra duzzadt gyűjteményt. Persze már nem csak ketten vannak, egy egész lelkes csapat segíti a munkájukat. Ha valaki régi fényképeket talál, előbb-utóbb felmerül a kérdés, vajon kik lehetnek a rajta szereplő ismeretlen személyek? És elkezdődik a kutatás. A fotók közzétételét megkönnyítette a digitalizálás és az internetes publikáció. A Fortepannak köszönhetően ma teljesen ingyenesen bárki hozzáférhet a nagy felbontású képekhez, nézegetheti, letöltheti, felhasználhatja őket, demokratikus alapon.

A Nemzeti Galéria kiállításán most legalább háromszáz képet nézhetünk meg: egyes nagyításokat és tapétaszerűen kiállított kisebb fényképeket is. A látnivalók között több tárgy is szerepel, például egy kisebb házi labor darabjai az I. világháború egyik hadifogolytáborából, vagy Sztálin nagyméretű, nem túl gusztusos bronz füle, amely a városligetben 1956-ban ledöntött óriási szobráról való.

Az egyik legizgalmasabb pedig Hegedűs István öttusa világbajnok képe, amely az egykori húszforintos hátoldalán szerepelt. A tárlaton megnézhetjük az 1947-ben róla készített eredeti rajzot és egy fényképet is, amint a bajnok modellt áll a grafikusnak, Füle Mihálynak. Hogy érzékeljünk valamit ennek a remek kiállításnak az információs gazdagságából, álljon itt egy kis részlet a sportoló modell sikeres életútjának tragikus befejezéséről: Hegedűs 1956-ban a Vasas úszóedzője volt. A forradalom kitörése utáni napon az egyik kollégájával az uszodába indultak a Szófia utcai lakásáról, hogy hazaküldjék az edzésre érkező gyerekeket. Útközben a Nagykörút és a Szófia utca sarkán egy könyvégetéshez kiérkező ávós csapat eltévedt golyója eltalálta, és a sérüléseibe belehalt. Először egy közeli, Izabella utcai bérház udvarán temették el. 1957 tavaszán azonban kihantolták, és a Kerespesi úti temetőben helyezték végső nyugalomra. Emlékét még évtizedekig őrizte a papír húszforintos, illetve a mai napig is őrzi a gellérthegyi Szabadság-szobor fáklyavivője: ezt az alakot ugyanis róla mintázta Kisfaludi Strobl Zsigmond.

Történetek, emberi sorsok elevenednek meg előttünk a fényképeknek köszönhetően. A grandiózus kiállításon kicsit beleláthatunk a 20. századba, és néhány képen keresztül még a 19. századba is. A tárlaton először a gyerekek, azután a fiatalok, majd felnőttek és végül az idősek a bemutatott fényképek főszereplői.

Ezt írják a kurátorok: Mivel az életkor a fő szervező elem, ez kiváló alkalmat teremt a különböző korok – és persze különböző társadalmi rétegek – gyerekeinek, fiataljainak, felnőttjeinek és időseinek összehasonlítására. Az elrendezés rávilágít arra, hogy sokszor a saját életünk alakítói lehetünk, de – ahogy Martin Heidegger német filozófus nevezi – történelmi belevetettségünk, tehát az a tény, hogy mely korba születtünk, sok tekintetben előre meghatározza a sorsunkat, így nem változtathatunk rajta. Pedig micsoda különbség lenne, ha más korban élt volna a fényképeinken látható, öltönyben kiránduló hősszerelmes a harmincas évekből és a húsz évvel később hasonlóan fiatal, kenyeret falatozó katona; vagy a húszas években életében először hőlégballont látó parasztlány és a néhány évtizeddel később az iskolai ünnepélyen unatkozó úttörő kisfiú; netán a hetvenes évek autókereskedésének várótermében, népviseletben üldögélő asszony és az ötvenes években a kutyáját idomító elegáns öregúr!

Nehéz bármit is kiemelni a képek özönéből, hiszen egyik jobb, mint a másik. Az egyik fotón lányok mennek első áldozásra a templomba a VIII. kerületben, a Gyulai Pál utcán, 1956-ban. Ma már elképzelni is nehéz egy ilyen jelenetet. A kiállított fényképek mellett nincsenek feltétlenül címek, képaláírások, hiszen nem mindig lehet pontosan tudni, hol és ki készítette őket. Ezért a kurátorok – nagyon helyesen – csak az évszámot tüntetik fel, és a kép egyes jellemzőit, amelyekre érdemes odafigyelni. Az imént említett fényképhez például ezt írták: elsőáldozó, ünneplő, utcakép.

Láthatjuk azt is, hogy minden korban élet sarjad, a háború és a bombázások ellenére is, a szörnyű pusztítások után is, a romokon. Jól példázza ezt az a kép, amelyen fiatalok napoznak a már nem létező Görgei-szobor talapzatánál, a rommá lőtt Hadtörténeti Múzeum mellett. Az élni akarás szimbóluma ez a felvétel. Szereplői még melegen vannak öltözve, tehát 1945-ben, nem sokkal a harcok beszüntetése után készülhetett a fénykép.

A hivatásos fotóriporterek képei közül is sok bekerül a Fortepan gyűjteményébe, nagyrészt adományozás útján. Urbán Tamás húsz évet töltött az egykori Ifjúsági Magazinnál; 2017-ben a teljes életművét megosztotta és szabadon hozzáférhetővé tette a Fortepanon. Egy másik, nemrégen közzétett válogatott képanyag Szalay Zoltáné. Ő az Tükör című hetilap munkatársa volt a 60-as, 70-es években. A Nemzeti Galéria kiállításán a lap 1964-es próbaszámába készített, de meg nem jelent riportját láthatjuk.

A nagyszerűen megrendezett tárlat, amely páratlan nyári élményt nyújthat a látogatónak, szellemesen egy fiktív budapesti mozaikképpel zárul, amelyen sok minden együtt van Budapest múltjából: egy újságos néni, Schlotter Mátyás hentesüzlete, egy pincében berendezett asztalosműhely és egy díszes kapubejárat előtt babakocsival ácsorgó asszony az ötvenes évekből.

A kiállításon ugyan most nem láthatók, de az Új Ember archívumából is szerepelnek képek a Fortepan gyűjteményében.

(A Minden múlt a múltam című kiállítás augusztus 25-ig látható a Magyar Nemzeti Galéria A épületében.)

Fotó: Mészáros Ákos

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. augusztus 4-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.