Kristályhernyó – Kortárs tárlatok a Műcsarnokban

A hatalmas vásznon óriási méretű, kék színű, üvegesen átlátszó, a valóságban is létező tüskés ékszerhernyó (Acrada hamata) mászik a mindenféle tarka tengeri élőlényekre emlékeztető figurákkal benépesített vízi világ különös forgatagában. Ez a dél-amerikai molylepkeféle e művek révén egyszerre hordozza magában a szép és a rút, a gyönyör és a pusztulás, az elmúlás és az újjászületés asszociációit – hallhattuk Rockenbauer Zoltántól, a kiállítás kurátorától.

A burjánzó kék és narancs színek mellett megbújik a zöld is, mint a szőlőszemek a tenger gyümölcsei között. A rikító tengeri almák és sünök kavalkádja egyfajta vidámságot áraszt, ami kivételesnek számít az amúgy sokszor pesszimista kortárs művészeti alkotások között. Ez utóbbiakra szép számmal találni példát a Műcsarnok egy másik termében éppen most látható David Lynch-kiállításon. A rémálmokat idéző sok fekete-fehér fotómontázs után szinte felüdülés átjönni e másik, Külön ter(m)ek című tárlatra, amelyen hét fiatal magyar képzőművész mutatkozik be a közönségnek.

Írásunk főcíme – Kristályhernyó –  Naomi Devil (Ördög Noémi) egyik képére utal, amely a Kísértés, narancs-kék címet viseli. Mind közül talán ez a kép volt a legmeghökkentőbb alkotás az egész kiállításon. A harmincas éveiben járó fiatal művésznő az úgynevezett Y generáció tagja. Erős társadalomkritikai beállítottság jellemzi, amely megnyilvánul nagyméretű festményein. Naominak láthatóan erőssége a fantázia. Mesevilágot teremt maga köré, és ebben helyez el mindent, amit csak mondani akar a néző számára. Az övé is egyfajta álomvilág, mint David Lynché, ám ez nem a rémületet és a szorongást juttatja kifejezésre.

Minden magára eszmélt fiatal újraértelmezi a világot, amelyben él, és tehetsége szerint meg is mutatja látásmódját. E cél elérésére többféle út is kínálkozik a művészetben: a látható világ leképezése a realizmus eszközeivel vagy a stílusok keverése. Naomi játszik velünk: régi képeket használ fel alkotásaihoz, megidézi a művészettörténet ikonikus darabjait, és beépíti ezeket a saját világába. Nem másolja, hanem átkomponálja az eredeti motívumot, és 21. századi elemekkel ruházza föl. Munkájába beleszövi a fotózást is, modelljeit először lefényképezi, majd a felvételt festménnyé komponálja. Megtervezem a festményeket 3D-ben, Photoshopban összeállítok egy kollázst, amit utána vászonra nyomtatok, és erre festek rá olajjal egy réteget – mondja egy vele készült interjúban a fiatal festőművész.

Németh Marcell nem akármilyen szobrász. Plasztikái domborúak ugyan, mégis síkszerűnek hatnak. Szürke lemezeket használ a munkája során. Egy vékony fémlapon magasfeszültségű vezeték vasoszlopa látható erős rövidülésben, mintha csak alatta állnánk, és úgy néznénk fölfelé. Egy másik fémplasztikáján egy hatalmas, pirosra festett daru emelkedik a magasba, egészen úgy, ahogyan a valóságban is láthatjuk.

A felsővezetékeken még a helikopterek biztonságos közlekedését segítő piros gömböket is megmintázta a művész. Sivár világ ez, a reménytelenül túláradó szürkeség, a háttérben magasodó, élettelen házak sziluettje nem éppen biztató. A szép új világ jut eszünkbe minderről. 

Domborműveim kiüresedett tereket, tájakat dolgoznak fel, melyekben az emberi kéz alkotta világ jelenik meg. Megfosztom a tereket a részletektől, és a lényeget koncentrálom a lemezbe. Minimális plasztikával az emberi szem és memória által befogható legnagyobb teret akarom megalkotni. A kapcsolódás, a kötődés, a személyesség hiányán keresztül mutatom meg az esetenként zsúfolt köztes terek magányát. Talán csak pillanatokra, de leginkább magunktól elhárított gondolatokra terelem a hangsúlyt. A behelyezhetőség ürességén át kutatom, hogy mi rejtőzik a befogadóban – olvashatjuk Németh Marcell gondolatait művészi céljairól.

Legalább nyolc éven keresztül minden szerda reggel HÉV-vel utaztam Békásmegyer felé. Ilyenkor volt alkalmam nézelődni a felkelő nap első sugarainál. Aki most azt hiszi, hogy romantikus emlékező sorok következnek, az bizony téved: a maszatos, piszkos vonatablakokon át bámultam kifelé a hosszú út során. A művész elsősorban megfigyelő: észreveszi, megérti, majd lelkével és értelmével feldolgozza a látványt, s csak azután reagál a látottakra – rajzol, fest vagy éppen mintáz valamit. Szabó Ábel festőművész is láthatóan ezt teszi. Látvány a dolgok mögött – ezt az összefoglaló címet adta a kiállításon megtekinthető képeinek.

Ezek közé tartozik a Kilátás a HÉV-ből című festmény is, amelyen grafittikkel tarkított épületeket láthat a kiállítás vendége. Az Óriásplakátok mozgó járműből című festményen egy irgalmatlanul összekarcolt és maszatos ablakon át még egy Soros-plakát is feltűnik, igazán aktuális mondanivalót hordozva. Szabó témái egyszerűek: Gyárrom, Villamosmegálló, Hős utca, Piros kocsi –  hogy csak néhány képcímét említsük. Ember nélküli, hiperrealista alkotások ezek. Nyilvánvalóan fotográfia felhasználásával készültek. Kétségtelen, hogy a festő mondanivalója így fejezhető ki a legjobban. Az Épület reklámtáblákkal című képen az ábrázolt városi környezet sivárabb már nem is lehetne – kőkemény realizmus ez, és társadalomkritika a javából.

A műcsarnok kiállításán szereplő alkotók közül mindenképpen említésre érdemes a szlovéniai születésű képző- és animációs művész, Milorad Krstić. Képzőművészeti tevékenysége mellett számos színházi és multimédiás projektben is részt vesz. Mostanában leginkább a Ruben Brandt, a gyűjtő című egész estés animációs filmje révén hallhatott róla a közönség. Érdekes a Mimi csokoládékollekció című csomagolásterve, ahogyan a Ruben Brandt-os hangulatú dobozterv  is Elvis Presleyvelés az 50-es évek Amerikájának hangulatával. De a legizgalmasabb talán az Üdvözlet című sorozata, amely kisméretű képekből áll; mind afféle elküldésre váró képeslap. Szatirikus rajzok ezek, ahogyan a többi eddig tárgyalt műve is – valamennyi kemény társadalomkritikát hordoz. Az Üdvözlet Kőbányáról, a Teréz körút, a Manhattan, de akár az Africa című is súlyos mondanivalójú alkotás.

Horváth Éva Mónika a Kritikus tömeg összefoglaló címet adta bemutatásra szánt műveinek. A Műcsarnok nagy termének még a mennyezetét is elfoglalja az egyik hatalmas képe.  A népesedés növekedésével együtt jár a tömegesedés, sőt, a szakemberek ma már túlnépesedésről beszélnek. Tülekedés a budapesti buszokon, a metrón, a 6-os villamoson – hogy csak néhány konkrétumot említsünk hétköznapi fővárosi életünkből. Horváth Éva ennek a gondolatkörnek szentelte ezt a kiállítást. Láthatóan tömegével gyártotta az e témába vágó festményeket. A kevesebb néha több – szokták mondani. Talán most is érdemes lett volna ezt az utat választani.  

(A Műcsarnok kiállításait március végéig tekinthetik meg az érdeklődők.)

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Az írás az Új Ember 2019. március 31-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.