Krisztus szeretetével az emberek között – Bemutatkoznak a Győri Egyházmegye újmisései

„Hittanórán fellángolt a szívem” – fogalmaz Zoltán arra az időre emlékezve, amikor plébánosa az elsőáldozásra készítette fel őket. Maráz Sándor atya megragadó személyiség volt a gyerekek számára. „Értett a fiatalokhoz, nagyon szerettük a hittanóráit. Jó volt látni őt a szószéken, vonzó volt, ahogy ki tud állni az emberek elé, és csodáltuk, hogy milyen szépen végzi a liturgiát. Gyerekként örömmel közreműködtünk ebben.” Zoltán már akkor a papságra készült, amikor jelentkezett a győri bencésekhez, és érettségi után rögtön felvételét kérte a szemináriumba.

Az ott töltött hat év intenzív készület volt a papságra. Sokat tanult, barátokat szerzett, a 2013-as árvízi fenyegetettség idején pedig ráérzett az összefogás ízére és erejére is. Úgy véli, a pap legfontosabb tulajdonsága, hogy szeretetet sugározzon maga körül. „Nagy szükségük van az embereknek a szeretetre, a figyelemre. A lelkipásztor ott lehet velük a mindennapjaikban: a boltban, az utcán, a kórházban. Krisztus szeretetével kell közöttük járnunk. Nem vagyunk csak a templomhoz kötve” – fogalmaz Both Zoltán. A gyakorlati évet diakónusként Mosonmagyaróváron, a Szent Gotthárd-plébánián töltötte, ahol rengeteg feladat várt rá. Heti tizenhárom hittanóra az általános iskola felső tagozatán, kórházlátogatások, temetések, bekapcsolódás az egyházmegyei óvoda életébe, házszentelések. Mindezek mellett igyekezett odafigyelni lelki életének karbantartására is. Zoltán szerint nagyon fontos, hogy az ember rendszeresen időt szánjon az imára, mert ez állandóságot ad és fogódzót a hétköznapokban.

A hitoktatást nagy élvezettel végezte. „A gyerekek rengeteg foglalkozásra járnak, a hittan sokuk számára a szükséges rossz kategóriába tartozott. Egy idő után rájöttem, hogy könnyebben megtaláljuk a közös hangot, ha a találkozásaink alkalmával lehetőséget adok nekik a véleménynyilvánításra. Sokan voltak köztük olyan gyerekek, akiknek elváltak a szülei. Őket általában senki nem kérdezi, csak elszenvedői ennek a nehéz helyzetnek. Úgy gondoltam, lehetővé kell tennem számukra, hogy elmondhassák, hogyan érzik magukat. Az órán igyekeztem olyan légkört kialakítani, amelyben a személyes kérdések is megfogalmazódhatnak. Ha a gyerekek elmondják az érzéseiket, a véleményüket, az azt mutatja, hogy gondolkodnak ezekről a dolgokról. Ilyen előkészítés után láttam jónak megismertetni velük, mi az Egyház álláspontja, azután pedig igyekeztünk megkeresni a közös pontokat, hogy megtaláljuk az összhangot. A gyerekekben sok tévhit él az Egyházzal kapcsolatban. Amikor azonban megismerik az igazságot, megtapasztalják, hogy ez a tanítás milyen nagy segítséget jelent a mindennapokban” – mondta a gyerekek körében végzett munkájáról Zoltán.

„Egy akarok lenni közülük, az a vágyam, hogy közösségben legyek az emberekkel” – fogalmazott céljairól szólva Varga Gábor, aki szeretne nyitott, megközelíthető és hiteles lelkipásztorrá válni. Fontos számára, hogy a papban ne erkölcscsőszt lássanak a hívek, hanem olyan pásztort, aki nem zárkózik be a plébániára, hanem mer kezdeményezni, ráköszön az emberekre, ismeri az örömüket, a bánatukat egyaránt. Gábor hivatása is ifjúkorára nyúlik vissza. A bencés gimnáziumban fogalmazódott meg benne a megszentelt élet iránti vágy. Hiteles papi és szerzetesi példák inspirálták. „Amikor jelentkeztem a gimnáziumba, még jogi pályára készültem. A plébánosaim és a szerzetesek életvitele, a hithez való viszonya azonban nagyon megérintett. Belső változást éltem meg, és éreztem, mit kell tennem. Lassanként az életcélommá vált a papság. A gimnáziumban a bencésektől nem csak ismereteket, tudást kaptunk. Szoros közösséget alkottunk, és ma is baráti szálak fűznek össze minket” – meséli.

A szeminárium tovább mélyítette a közösség iránti igényét. „Itt a visszahúzódóbb növendékek is megélik a közösség élményét, és megtanulnak alkalmazkodni, nyitottan állni a társaikhoz, megérteni őket.” Gábor a szemináriumban örömmel tanult. Azon ritka diákok közé tartozott, akik szeretik a filozófiát. Már érettségi tárgynak is ezt választotta, és a szakdolgozatát is filozófiai témából írta. Hogyan látja az ember a világot, és miként ismeri meg? – ezek a kérdések érdeklik a leginkább. Visszatekintve úgy látja, rendkívül sokat jelentett, hogy az elöljárók betekintést engedtek a növendékeknek abba, hogyan élik meg papságukat, milyen lelkipásztori örömökkel és nehézségekkel találkoznak a mindennapjaikban. „Ez jó példa volt nekem, biztatást adott, és mintát, hogy a későbbiekben hogyan élhetem majd meg a szolgálatot” – mondja.

Gábor két helyen szerzett gyakorlati tapasztalatot. Sopronban főként a hitoktatásban vett részt, Szanyban pedig, diakónusként, már a plébánia életének irányítására is rálátott. Ebben a kétezer lakosú nagyközségben erősek a hagyományok, élénk a hitélet. Egy plébániatemplom és három kápolna tartozik a lelkipásztori területhez, katolikus általános iskola működik a településen, és az egyházmegye most fogja fenntartásba venni az óvodát. Gábor a hitoktatásban vállalt szerepet, tanított az iskolában, elsőáldozásra készítette fel a kicsiket. Létrehozott egy ifiközösséget, amelyről így mesél: „Hetente találkoztunk. Fontosnak tartottam, hogy ne csak a hittani ismeretekről szóljon az együttlétünk, hanem a közösségépítésről is. Sokat beszélgettünk, megosztottuk egymással az élményeinket, kirándulásokat szerveztünk.”

Méry László szentelésére egy egész iskolai osztály is eljött. Soproni diakónusi gyakorlata alatt László a Széchenyi István Gimnáziumban tanított, és a nyolcadikosai szerettek volna részt venni tanáruk életének ezen a döntő fontosságú eseményén.

Sopronban annak idején így fogadta Lászlót az iskolaigazgató: kedves, mosolygós, fiatal, és még pap is, biztosan örülni fognak a gyerekek! Így is lett. Laci gyorsan megtalálta a hangot a diákokkal. „Természetesen fontos volt a tananyag átadása, de mindig lehetőséget adtam a gyerekeknek a kérdezésre. Érdeklődtek a vallással kapcsolatban, és kíváncsiak voltak a személyes véleményemre is filmekkel, a sporttal, a zenével kapcsolatban. Ez utat nyitott feléjük, jó kapcsolat alakult ki közöttünk, közel kerültünk egymáshoz. A diákok figyelme valóban könnyen elkalandozik, és nem könnyű felkelteni az érdeklődésüket, de ha az ember talál egy jó témát, amit szívesen fogadnak, akkor messzire juthat velük. Nagyon lényegesnek tartom, hogy a pap megmutassa: ő is ember” – összegzi az iskolában szerzett tapasztalatait, és örömmel számol be arról, mennyire megszerette papi feladatai közül a hitoktatást.

László felvidéki származású, Nagymagyar községben töltötte a gyerekkorát. A szomszédos Somorjára járt ifjúsági közösségbe, és ott tanult a magyar tanítási nyelvű gimnáziumban. A hivatás gondolata benne is korán felmerült. „Kisiskolás koromtól ministráltam. Észrevettem, hogy a misén valami különleges dolog történik. Ahogy térdeltem a plébános mellett, figyeltem, milyen tisztelettel bánik a kenyérrel és a borral. Amint kimondta az átváltoztatás szavait, éreztem, hogy nem kenyér, és nem bor, amit látok. Bár nem tudtam megfogalmazni, a magam gyermeki eszével a természetfelettit tapogattam. Ez az élmény velem maradt, és azt gondoltam, ha felnövök, én is azt szeretném tenni, amit ő.”

Elköteleződése az évek során egyre erősödött. „Több papot is megismertem, és meggyőződtem arról, hogy nagyon jó ezt az életet élni. Megfogott az atyák nyitottsága, készségük a meghallgatásra, a beszélgetésre.” A gimnáziumban már határozottan kacsingatott a papság felé, de még nem merte kimondani az igent. Érettségi után, nyáron a plébániai közösség elzarándokolt Mátraverebély-Szentkútra, a nagybúcsúra. Laci is a többiekkel tartott. Akkor, ott született meg benne a végső elhatározás. Abban az évben már késő volt jelentkezni a szemináriumba, így ősszel elkezdte Komáromban a főiskolát, de lélekben és gyakorlatilag is a papi hivatásra készült. Vallásos irodalmat olvasott, tanult a felvételire. „Elmélyült bennem az igen. Alig vártam, hogy megkezdhessem a papsághoz vezető utamat.” A győri szemináriumba jelentkezett.

A szeminárium boldog éveket hozott számára, de nem volt könnyű megszoknia az új életformát. El kellett fogadnia a szigorú napirendet, ám idővel belátta, milyen sokat segít a rendszeresség. „Ha a napban mindennek megvan a maga ideje és helye, az ad egyfajta biztos vázat, amire építeni lehet.” Lacit örömmel töltötte el, hogy azzal foglalkozhatott, amire vágyott, és barátokat szerzett, együtt sportolt a társaival. „Úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok.”

A zsolozsma mindig erőt ad neki – vallja. „Gyakran csak úgy rám talál az ima szövege. Ha szomorú vagyok, megvigasztal, ha öröm van a szívemben, Isten csatlakozik hozzá. A zsoltár sokszor arra rímel, ami éppen betölt engem. A szentmise is fontos erőforrás, mindig felemelő a számomra” – mondja Laci, és hozzáteszi: nagyon várja már a szentelést. Nagymagyarból eljönnek a szülei, a testvére, a nagymamája, a keresztszülei és a bérmaszülője. Azután újmisék következnek, és augusztusban megkezdi papi szolgálatát. „Nem aggódom amiatt, hogy hová helyeznek. Mindenütt a legtöbbet igyekszem majd nyújtani, és remélem, a hívek és a plébános is értékelni fogják a munkámat. Az a vágy vezet, hogy elvigyem az örömhírt – a Szentírás szavaival szólva – a Föld végső határáig. De persze tudom, hogy a nagy épületben én egy parányi kavics vagyok csupán.”

Fotó: Ács Tamás, Németh Péter

Trauttwein Éva

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2019. június 23-i számában jelent meg.