Lelki táplálék Szent Anna csodálatos foganása ünnepére

„Ma a gyermektelenség bilincsei föloldattak, mert Joákimot és Annát
Isten minden remény fölött meghallgatta…”

Gyakorló keresztényként sokszor találkozik az ember istenkeresésében számos kudarccal, mikor úgy érzi, nincs foganatja az imádságának, a szeretetben önfeláldozó életének, Istenhez ragaszkodó kitartásának. Főleg akkor érezzük ennek a mélységét, amikor attól kapja az ember a legnagyobb rúgást, akivel együtt él, akiért dolgozik, akit szeret és akihez tartozik, vagy akik hozzá tartoznak. Vallásos életének és kettejük kapcsolatának kudarcaként élhette meg a szent házaspár, Joákim és Anna is a meddőség felett érzett fájdalmát, amiről az evangélium szemérmesen hallgat. A másik okolásán vagy az önvádon túl még a közösség bántása is fokozta elhagyatottságuk érzését, de a legfájdalmasabb talán Isten hallgatása. Miért nem hallgat meg? Miért hallgat? Ha hallgat is, meddig?

Hasonló érzések támadhatnak bennünk mostanság, mikor járványról, terrorfenyegetettségről, migrációról, válságról, szokatlan természeti katasztrófákról hallunk, s közben tapasztaljuk keresztény közösségeink átalakulását, bomlását, elerőtlenedését, zsugorodását – valahol megszűnését is –, ugyanakkor a felénk fordulóktól halljuk a kritikákat, megvetést és szemtől szemben jövő támadást, elutasítást. Közben a remény fakulni látszik, fogyatkozik a hit, erőtlenné válik a szeretet. De a kérdés ugyanaz marad:

Miért hallgat, és meddig?

Pedig a Krisztus által hirdetett evangélium üzenete világos: Ő „közel van”. Akinek füle van a hallásra, hallotta, és tudja is ezt. Az evangélium tudósítása Joákim és Anna fájdalmáról ezért is olyan szűkszavú. A róluk szóló tanítás mondanivalója nem a fájdalmuk, hanem a hosszú-hosszú éveken, egy egész életen át kitartó türelmük és várakozásuk Isten válaszára és cselekvésére. Ezt hívják állhatatosságnak. Mi lehet a világ és benne a keresztények baja? Az állhatatosság hiánya! Pedig Jézus egyértelműen a lelkünkre köti:

„Szorongattatásban lesz részetek, megölnek benneteket, s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket. Sokan eltántorodnak hitüktől, elárulják és gyűlölik majd egymást. Számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek. A gonoszság megsokasodása miatt sokakban kihűl a szeretet, de aki mindvégig kitart, az üdvözül. Az országnak ezt az evangéliumát hirdetni fogják az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jön el a vég.”  (Mt 24,9–14)

Szívügyemnek éreztem régóta a gyermektelen párokért való imádságot, illetve az azokért való imát, akik megátalkodottak. A kettő nagyon közel van egymáshoz. Mindkettő „minden remény fölötti” – ahogy az ünnep tropárjában is énekeljük. Talán azért, mert az én helyzetem sem volt túl reménybeli, míg hosszú évekig vártam a pappá szentelésemre. Aztán pappá szenteltek. A papságom első három évében a hét gyermektelen párnak, akikért imádkoztam, gyermeke lett. Nem nekem köszönhető, hanem az ő állhatatosságuknak, amivel Isten felé fordultak türelmes várakozásukkal, aki minden bilincset fel tud oldani. Mert rajtuk keresztül Ő tanít bennünket. Az állhatatosságuk gyümölcsöt termett, gazdag, ízletes és boldog gyümölcsöt. Az állhatatosság megerősíti a tántorgó keresztény hitet, megóv a tévedésektől, felmelegíti a szeretetet, és megmutatja Isten győzedelmes arcát a pogány és hitetlen nemzedékek előtt is.

Egyáltalán nem mindegy, hogy saját tanúságtételünkkel a számos eltántorodott, vagy az állhatatos kevesek mellé állunk-e be. Ez az ünnep erről szól: evangéliumi bizonyosság abban, hogy

minden bilincs feloldható, minden imádság „remény fölötti”,

Isten hallgatása pedig a belőlünk egyre gyakrabban hiányzó, kevesek által felismert értékű állhatatosságra nevel, mely mindig meghozza a gyümölcsét, akármelyik korban, bármilyen bajban vagyunk is, vagy éljünk bárhol a világon.

Forrás és fotó: Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír