Leo Scheffczyk: A fatimai fohász és az emberek üdvösségéért való aggodalom

Kultúra – 2017. május 14., vasárnap | 19:37

Leo Scheffczyk (1920-2005) német bíboros, teológus már nyugalmazott professzorként tartott előadást 1989-ben Altöttingben egy Fatima-kongresszuson. A Newman Központ a fatimai Mária-jelenések 100. évfordulója alkalmából jelentette meg az előadás szerkesztett változatát.

A főpásztor a rózsafüzérhez csatolt kiegészítő szövegrész imáját elemzi, amelyet a Szűzanya a harmadik jelenéskor a következő szavakkal ajánlott a gyermek látnokok – Lúcia, Francesco és Jácinta – figyelmébe: „Amikor a rózsafüzért imádkozzátok, akkor minden tized végén tegyétek hozzá: Ó Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, és vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra.”

Leo Scheffczyk kifejti: Az „Ó Jézusom” megszólításnak nagy jelentősége van a fatimai fohász megértésében, kifejezi az üzenet sajátosságát és fontos a Mária-tisztelethez. Ez a megszólítás annak a Jézus-imának az ősi formájához kapcsolódik – anélkül, hogy a látnokok tudhattak volna erről a kapcsolatról –, amelyet az egyiptomi és görög szerzetesek a szemlélődés és nyugalom imájaként oly előszeretettel imádkoztak. Ők képesek voltak arra, hogy Jézus nevének puszta említésével „az Úr jelenlétének teljes közelségét, bensőséges jellegét megtapasztalják.” Ez a megszólítás ugyanakkor Jézus küldetésének tartalmi meghatározásához vezet el minket, mely küldetés már Máté evangéliumában egyértelműen a Megváltó személyével hozható kapcsolatba: „… mert ő szabadítja meg népét bűneitől” (1,21). A bűnbocsánat pedig a második megszólítás tartalma: „… bocsásd meg bűneinket…”. A teológus bíboros leszögezi: az imában itt lelhetünk rá a fatimai üzenet magvára, amely a kereszten végbevitt jézusi engesztelő tett által az emberiség bűneinek megbocsátásáról szól, amelynek az egész világra történő kiterjesztését a keresztényeknek kérniük kell. Ez az ima és Fatima üzenete így arra emlékezteti az embereket, hogy Jézus Krisztus keresztje és feltámadása hozta el a bűnből való megváltást, amelyet az embernek el kell fogadnia. Fatima lényegi üzenete, hogy a bűnöst szerető Isten igenis akarja a kereszt áldozatát a bűn kiengesztelésére. Ám miközben kiengesztelést kíván, hagyja, hogy az ember „önnön teremtményi szeretetével” együttműködjön vele, és a bűn feldolgozásából tevékenyen kivegye a részét. Így tehát az engesztelés Isten egyesítő szeretetének elfogadása a bűnös részéről, „az ember akaratlagos, önkéntes belebocsátkozása Isten szeretetének áramába…”.

A teológus elemzéséből egyértelmű, hogy Fatima üzenetét egészében jellemzi az üdvösség iránti aggodalom, s ez különösen erőteljesen mutatkozik meg az ima harmadik megszólításában: „… ments meg minket a pokol tüzétől…”. A kérés annak az eshetőségnek komolyan vétele – mégpedig a Bibliában adott kinyilatkoztatással teljes összhangban –, hogy „némelyek igenis elkárhoznak.” Scheffczyk bíboros csaknem harminc évvel ezelőtt tartott előadásában sajnálattal állapítja meg: „… a pokol létezéséről szóló igazságot manapság nemigen veszik komolyan. Következésképpen az ember üdvösség iránti aggodalma is egyre inkább háttérbe szorul.” Egyúttal figyelmeztet: az embert nem tekinthetnénk szabad döntéssel rendelkező, az üdvösség és kárhozat közti döntés elé állított lénynek, ha nem számolnánk az üdvösség elvesztésének eshetőségével. Erre emlékeztet páratlan nyomatékossággal és tömörséggel a fatimai üzenet. Fatima azonban – a Szentírás lelkületétől teljesen áthatva – nyíltan rámutat arra is, hogy a keresztény ember igenis reménykedhet a végleges megváltásban, tehát a mennybéli kiteljesedésben.

Ez a remény az ima negyedik megszólításában fogalmazódik meg: „vidd a mennybe a lelkeket…”. Jézus minden élő embert képes megmenteni a pokoltól, és örök életre tudja vezetni őt. Ez a kérés is egybecseng Fatima üzenetének egészével, mely az öröm és a remény üzenete az emberek számára. Fatima, miként az egész evangélium is, „az örömöt és Isten tettének győzedelmes jellegét” hirdeti, melyet a világban végbevitt Jézus Krisztus által és Mária közreműködésével. A főpásztor tényként állapítja meg: vannak olyan emberek, akik ellenszegülnek Isten szavának, ám a fatimai fohász őket sem hagyja figyelmen kívül, nem hagyja magukra, esetükben is érvényesül a régi alapelv: „egyetlen élőnek az üdvösségében sem szabad kételkedni.” Ez a negyedik kérés mellékmondatának pontosító megjegyzésében jut kifejezésre, ahol a mennyet azokért ostromoljuk különösen, „… akik legjobban rászorulnak irgalmadra.” Itt ismét elevenné válik a fatimai üzenet szellemére különösen jellemző gondolat: sok ember üdvössége függ a hívő emberek imádságától, áldozatától és odaadásától, „azokétól, akik az imádság kegyelmét megkapták.”

A bíboros összegzése: a „máriás lelkületű” Egyház mint egész szüntelenül imádkozik, és hoz áldozatot az emberiség látszólag legelhagyatottabb tagjaiért is. Aki pedig komolyan veszi Fatima üzenetét, az különleges módon csatlakozik ehhez az ima- és áldozati közösséghez, mely senkit sem hagy figyelmen kívül, és senkiről sem feledkezik meg.

A könyvecske előszavát író Héray András FSO, a Kútvölgyi Szűz Mária Engesztelő Kápolna igazgatója felidézi, hogy Erdő Péter bíboros nem sokkal a halála előtt meglátogatta Leo Scheffczyket és mélyen megrendítette, hogy a főpásztor végső szenvedéseit a Magyar Katolikus Egyházért ajánlotta fel. Szobájában a polcon ki volt téve az esztergomi könnyező Szűzanya képe. A 2006-os imaévben pedig a bíboros prímás a fatimai szentélyben felajánlotta hazánkat és népünket Szűz Mária Szeplőtelen Szívének.

Leo Scheffczyk, A fatimai fohász és az emberek üdvösségéért való aggodalom, Newman Központ, 2017.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír 

Kapcsolódó fotógaléria