Luciano Radi: Tolentinói Szent Miklós

A Szent Ágoston Remetéinek Rendjébe tartozó első és sokáig egyetlen szent a tolentinóinak nevezett Miklós volt, aki élete nagy részét az itáliai Marche tartománybeli városban töltötte.

Luciano Radi (1922–2014) egykori olasz kereszténydemokrata politikus, miniszter és író könyve először 2004-ben jelent meg olaszul, most pedig a Szent István Társulat is kiadta, a földrengés sújtotta tolentinói Jézus Szíve-templom magyar kormányzati segítséggel történő újjáépítésének emlékére.

Miklós 1245-ben született az itáliai Macerata megyében található Castel Sant’ Angelóban, és Tolentinóban hunyt el 1305. szeptember 10-én. Szülei sokáig hiába sóvárogtak gyermek után; bánatukban Bari városába zarándokoltak, ahol Szent Miklós közbenjárásáért könyörögtek. Megszülető gyermeküket hálából Miklós névre kereszteltették, és Isten szolgálatára ajánlották. Egyes, őt ábrázoló festményeken Miklós mellkasán egy csillag látható, ami arra a legendára utal, mely szerint születésekor egy csillag jelent meg és ragyogott szülővárosa, Castel Sant’ Angelo és élete későbbi helyszíne, Tolentino között. Miklós Ágoston-rendi szerzetes és pap lett. Különös szeretetet és részvétet érzett a tisztítóhelyen szenvedő lelkek iránt, sokat imádkozva értük. Az Oltáriszentséget rendkívüli módon tisztelte.

Luciano Radi könyvében két jelentős forrásra támaszkodik: az egyik a latin nyelvű Vita, amelyet Miklósról kor- és rendtársa, Pietro da Monterubbiano testvér írt, valamint az 1325-ös szenttéavatási per aktái.

Miklós rendkívül népszerű volt, özönlöttek hozzá a hívek, hogy közbenjárását kérjék Istennél, kínjaik, szenvedéseik enyhítéséért. A források alapján egyértelmű, hogy számos erénnyel rendelkezett. „Szeretetteljes, kedves, aranyos, olyan, aki mindenütt nyugalmat és békét árasztott, együttérző és megértő volt mindenkivel. Egyáltalán nem volt extravagáns, fanatikus, álmodozó, egzaltált. Teljesen más volt: kiegyensúlyozott, nyugodt, derűs, egyszerű és szerény.” Egész életében küzdött a kísértések ellen, kérve Szűz Mária és Szent Ágoston közbenjárását. Miklós imádságos és türelmes lélek volt, tudatosan vállalta a szegénységet és a szenvedést. Azért akart szenvedni, hogy bármilyen ellenszolgáltatás nélkül részt vállaljon Krisztus szenvedéseinek fájdalmából. „A Megváltó iránti teljes szeretetből akart szenvedni, hogy a megváltás társszerzőjének érezze magát saját korában, mely a végeláthatatlan konfliktusok, a gyógyíthatatlan megosztottság, az elviselhetetlen igazságtalanságok, az éhínség, a betegségek, a halál miatt arra hívta a keresztényeket, hogy megalkuvás nélkül tegyenek tanúbizonyságot a szeretetről.” Lelkisége Krisztus-központú; minden áldozatvállalásának az volt a célja, hogy „a test és a lélek részt vegyen Krisztus szenvedésében…, hogy alászálljon a mérhetetlen fájdalom mélységeibe, hogy találkozhasson az Üdvözítővel.”

A tolentinói szent megkapta a csodatevés kegyelmét is, és csodatételei által mindenkinek azt tanította, hogy a kegyelem „csak a hit és az egyetlen, tévedhetetlen orvosba, Jézus Krisztusba vetett teljes bizalom gyümölcse lehet”. Isten kegyelméből számtalan csodát hajtott végre, de ez nem tette őt kevéllyé, nem kiváltsága jelének tartotta képességét, hanem önsanyargatásra indította, ugyanakkor méltatlannak tekintette magát, hogy ilyen nagy isteni megnyilvánulások közvetítője legyen. Azt akarta, hogy tettei rejtve maradjanak, ezért a kegyelemben részesülteket, a csodatétel szemtanúit és legközelebbi barátait is arra kérte, ne terjesszék a hírét. „Miklós számára az igazi, egyetlen csoda az emberré lett Isten Fia volt, aki begyógyítja a lélek sebeit, és biztosítja a belépést a mennyek országába.”

A könyvből egyértelmű, hogy Miklós a saját életét önmaga teljes felajánlásaként élte meg, Jézus Krisztusért és testvéreiért. Nem magába zárkózott szerzetes volt, aki szinte gyűlöli a külvilágot, hanem kötelességének érezte, hogy mindenki szolgálatába álljon. Nemcsak anyagi javait adta oda másoknak, hanem lelki erőforrásait is. A tanúvallomások alapján az is megállapítható, hogy mindenekfelett a betegek és elsősorban a szegények, kitaszítottak vigasztalója volt. „A betegekben, a szegényekben és az üldözöttekben Jézus arcát, az ő titokzatos jelenlétét vélte felfedezni. Bárhová fordította a tekintetét, Jézust látta!” Szociális apostolkodásában kiemelten törekedett a béke megteremtésére, a házastársak közötti viták elsimítására, a Marche tartományban a pártok között dúló, véres testvérháborúk megszüntetésére. Minden ellentétben, megosztottságban a sátán jelenlétét látta. Istennek szentelt életét két dimenzió jellemezte, az igazság szeretete és a szeretet szükségessége, ahogyan azt Szent Ágoston írta Az Isten városáról című könyvében.

Luciano Radi modern szentnek nevezi Tolentinói Miklóst, aki megérteti velünk a kis erények óriási értékét, amelyek az egészséges, mindennapi élethez és a másokkal való kapcsolathoz kötődnek. „Megérteti velünk, hogy az életszentségre való hivatás mindnyájunknak szól, mindannyian lehetünk szentek – nem a saját érdemünkből, hanem az Üdvözítő szeretetének ajándékából. Elegendő befogadnunk azt.”

(Luciano Radi: Tolentinói Szent Miklós. Szent István Társulat, 2017. Fordította Józsa Zsófia.)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír