Meg kell a könyvben merülni – 140 éve született Móra Ferenc

Egyszer egy osztálykiránduláson skanzenbe vittünk ötödikes gyerekeket. Miután kívül-belül körüljártuk a parasztházakat, az egyik fiú megszólalt: „Tényleg ilyen házban lakott Móra Ferenc?”. Az igazi rádöbbenésből fakadt kérdés költői volt és felejthetetlen. Úgy tűnt, ezeknek a tizenegy-tizenkét éves, egyébként vidéki, 21. századi gyerekeknek ott, a falumúzeumban nem dédszüleik, hanem elsősorban Móra Ferenc világa elevenedett meg. Az a világ, amellyel a Kincskereső kisködmönben és annyi sok más, az olvasókönyvükből ismert Móra-mesében találkoztak.

Persze nagy hiba, ha a Kiskunfélegyházán éppen ma száznegyven éve született írót csupán gyerekíróként bezárjuk a kötelező olvasmányok és általános iskolai irodalomkönyvek világába. A leghíresebb, a Kincskereső kisködmön vajon igazán gyerekkönyv? Vagy helyesebb így a kérdés: valóban csak gyerekkönyv? Az a szép, ízes, tiszta nyelv, a szomorú-vidám, jóságot, gyöngédséget és szeretetet sugárzó történetek nem hatnak-e a felnőttre is elemi erővel? Felnőttként talán nem siratjuk meg Marikát mindjárt az elején? De igen. (Emlékszem, mennyit gondolkodtam rajta gyerekként, hogy mi lehet az a torokgyík. Hogy kerülhet egy gyík egy gyerek torkába? És amikor egy novemberben a nagyanyám kishúgának sírjánál újra hallottam ezt a szót, akkor nemcsak neki, Pannikának, hanem Marikának is gyújtottam gyertyát.)

Felnőttként olyan könnyű vajon vállalni a ködmönt – ami bizony szorítani kezd, amint hazug szó hagyja el viselője száját?

Talán könnyelműen rámondjuk Gergővel: „Merem, édesapám.” Merem vállalni. De odafigyelünk-e még arra, ha igazán szorít? Vagy megmagyarázzuk egyéb körülményekkel? És a körtemuzsika? Megszólal-e, ha belefújunk? Gyerekként jónak lenni. És aztán befejeződik a nagy feladat? Vagy utána jön igazán a neheze. Erről tanít valamit Móra Ferenc.

És a szegénység gazdagságáról. A Mindennapi kenyerünk című elbeszélésben olvasunk például arról, hogy amikor „már a kenyér is nagy úr lett”, vagyis elszokott a Móra család házától, amikor csak az „éhkoppot nyelték”, és a kisfiú egy nagy karéj fehér kenyeret kapott napszámba, azt hazavitte, otthon a szüleivel mindhárman a kifogást keresték, hogy miért a másiknak kell megennie azt a karéj kenyeret.

A hitről, az emberben való töretlen hitről is tanúságot tesz az író. Így biztat:

…az igazság, valóság és maradandóság az, ami mögöttünk van: az ég kékje és a mező zöldje. Erre szegezzük a szemünket minden förgetegben, ezt hozzuk közelebb szuggesztív vággyal, és azt vágjuk az arcába minden ijesztő rémnek: hiszek az emberben.

Azt hiszem, Móra Ferenc minden sorával szeretni és örülni tanít. Szeretni, mert szeretet az élet – ahogy egyik versének címe mondja; és örülni „a világnak, amelyet az Isten szépnek és szabadnak teremtett!”

Műveiből a humor sem hiányzik. Csak egyetlen pici példa, ezúttal az Ének a búzamezőkről című regényből: „Mert annak az vót a szavajárása [édes szülémnek], hogy aki tízig nem ártatlan, húszig nem szép, harmincig nem erős, negyvenig nem okos, ötvenig nem gazdag, hatvanig nem szent, azután se lössz az.”

Nekem az egyik legkedvesebb A századik könyv című elbeszélés. Ebben fogalmazódik meg az olvasó ember örökérvényű törvénye: „Nem jól van ez így, fiamuram. Nem fecske módra kell átsurranni a könyvön. Meg is kell abban merülni.” És a szentencia is itt van, amit de jó volna sose feledni: sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz szántani.

Az Istenáldotta búza „édes ízű mese” a búzamezőkről. Az író úgy adja tovább, ahogy kapta, mégpedig „kalászszedő Mári nénitől”, aki a kunágotai tarlón mesélte el neki a búza teremtésének legendáját. Ami valójában a testvéri szeretet felejthetetlen története. „Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt.”

Móra Ferenc egyébként nemcsak író volt, hanem publicista, könyvtáros, régész és múzeumigazgató is. És persze mesélő. Fehérhajú mesélő. Fiatalon halt meg, mégis mintha mindig nagyapa lett volna, természete szerint. Előbb kisfiú (mindannyiunk Gergő barátja), aztán jóságos nagypapa, aki mesél. Móricz Zsigmond így jellemezte halála után: „Olyan fehér volt a haja, mint a tiszta selyem. Egyetlen fekete szál sem éktelenkedett benn. Fehér volt, szép hosszú szálú, finom, vékony, sima, sárgára érett fehér; valami aranyos leheletet is kapott, a kedélye aranylott a feje felett, mint glória visszfénye.” Az az arany lehelet, az a „sárgára érettség” úgy hiszem, az érett búzamezők fénye lehetett.

A Nyugatban megjelent nekrológban ezt olvassuk: „Szeged közművelődési palotájának lépcsőcsarnokában az alföldi szegénynép, a «tanyasi» magyarok tízezrei hullámozták körül a kincses palota hű gazdájának, a soraikból sarjadt, messzehangzó szavú és sokarcú írónak korai ravatalát. […] Móra sokat hagy itt, de még többet visz magával ijesztő hamarsággal megnyílt pihenőhelyére. […] Ahová Móra beköszöntött, az ajtónyíláson valami cirógató melegségű sugárkéve özönlött be a nyomában. A fáradtak, mogorvák és tépettlelkűek közé vele a tetterőnek, derűnek és lelki épségnek távoli üzenete érkezett, azé az életé, mely érdemes a nevére, melynek titkát ő magának irígyelnivalón megfejtette s melyből most mégis oly fájdalmasan korán kitagadtatott.” Innen sem hiányzik a búza-asszociáció: a sugárkéve kifejezés által ebben az emlékezésben is felfénylenek a búzamezők.

Móra Ferenc a búzamezők énekesének született. Júliusban, aratás idején. 

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír