Michael Hesemann: A Názáreti Jézus

2010. július 27. kedd 09:31

Michael Hesemann német történész, nagy sikert aratott ismeretterjesztő könyvek szerzője. Legutóbbi kötetéről, a Sötét alakok című könyvéről 2009. szeptember 9-ei számunkban részletesen írtunk.

Hesemann ezúttal Jézus életútját követi nyomon, a modern régészeti kutatások alapján. Bibliával a kezében bejárja Betlehemet, Názáretet, Kafarnaumot és Jeruzsálemet, s régészekkel konzultálva vizsgálja, hogyan támasztják alá Jézus életének eseményeit a ránk maradt tárgyi emlékek.

Michael Hesemann tényként állapítja meg: történelmi személyiségek nyomot hagynak maguk után, s ez különösen igaz Jézus Krisztusra, aki Isten Fiaként belépett a történelembe. „Jézus valóságos Isten és valóságos ember, ahogyan azt a kalkedoni zsinat 451-ben meghatározta” – írja a könyv szerzője. Hesemann meggyőződése, hogy aki végigköveti azokat a nyomokat, amelyeket Jézus hátrahagyott, s melyeket először csak az utóbbi években és évtizedekben tártak fel a szentföldi régészek, abban többé nem maradhat kétség, hogy „Isten itt, Názáretben lett emberré a Szentlélek természetfeletti beárnyékolása által. A fény megjelent a sötétségben, de sokáig tartott, míg a sötétség ezt fölfogta… A mi hitünk nem szép legendákon és jámbor elképzeléseken nyugszik… Nem. A mi hitünk történeti eseményeken nyugszik, melyeket szemtanúk hagyományoztak tovább és krónikások jegyeztek föl. Hogy a híradásaik mennyire pontosak, megmutatkozik, amikor az általuk megjelölt helyszíneket a régész ásójával feltárjuk.”

A kötetből többek között kiderül: a Palesztinából származó korai keresztény író, Julius Africanus (Kr.u. 170–240) írja, hogy Jézus vérrokonai még az ő idejében is a szomszédos falvakban, Kochabában és Názáretben éltek és büszkén emlegették dávidi nemzetségtáblájukat és családfájukat. Az ásatások bebizonyították, hogy Jézus a szülőföldjén látott képet használta például a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszédben (Mk 12,1).

A Názáreti szent házról a legújabb geológiai kutatások feltárták: a názáreti Angyali Üdvözlet-barlang kövei ugyanolyan geológiai szerkezetűek, mint a Loretóban lévő szent ház – amely a keresztény hagyomány szerint csodálatos módon került ide – oltárterének kövei, azaz a szent háznak legalább egy része Názáretből való. Ezt pedig azért is nehéz kétségbe vonni, mert ez a ház tökéletesen beleillik az Angyali Üdvözlet barlangja előtti üres térbe.

Michael Hesemann külön fejezetben foglalkozik az Augustus császár által elrendelt népszavazással, s megállapítja: az, hogy az áldott állapotban lévő Mária és József Betlehembe mentek, egy valamit mindenképpen feltételez: egyiküknek Betlehemben örökölt birtoka volt. A szerző nem zárja ki, hogy Mária is Dávid családjából származott, melynek törzsi birtoka Betlehem volt. Emlékeztet rá, hogy Jakab ősevangéliuma Mária apjáról, Joachimról mint gazdag állattenyésztőről beszél. Lehetséges tehát, hogy a legelő, amelyen Jézus születési barlangja volt, s melyet rendes körülmények között a pásztorok használtak, Mária örökölt birtoka volt. Ami tény, hogy áldott állapota ellenére Mária is Betlehembe ment, „És vele Isten megtestesülésének misztériuma Názáretből Betlehembe, Dávid ősi – akkor a Heródium árnyékában lévő – városába jött, és a zsarnokot szembesítette a zsidók igazi királyával. Ez a király nem a heródesi palota fényes falai között, hanem, hogy a kontraszt még nagyobb legyen, egy barlangban, egy istállóban született. Mindazonáltal bármilyen szegényes is volt ez a barlang, soha nem merült feledésbe.” A régészeti leletek alapján az is bizonyos, hogy Jézus nem akármilyen jászolban született, hanem kőjászolban.

Rendkívül részletesen foglalkozik a könyv szerzője Jézus ifjúkorával, az ún. „rejtett” évekkel, pontosabban azzal, hogy milyen hatások érhették őt. Ezzel kapcsolatban figyelmeztet: aki meg akarja érteni azt a világot, amelyben Jézus nevelkedett és felnőtt, annak nem csak a „szerény vidéki” Názáretet vagy a főváros Jeruzsálem gazdagságát és pompáját kell kutatnia. Hesemann rámutat: „Az igazi Názáreti Jézus nem naiv idealista volt a konzervatív és kissé talán elmaradott északról, aki gyámoltalan ártatlansággal szállt szembe a modern görög-zsidó világ korszellemével, s lett a hatalmi struktúrák áldozata. Ehelyett Õ korának gyermeke volt, aki olyan környezetben nőtt fel, melyet magával ragadott a történelem első globalizáló hulláma – s ennek ellenére tekintetét mindig az örökkévalóra irányította.” Ebből a szempontból a szerző kiemelt jelentőséget tulajdonít a Názáret közelében fekvő Szefforisznak (akkori nevén Zipori), amely egyike volt a korabeli Júdea leggazdagabb és legfényűzőbb városainak. Jézus ifjúkora e város történelmének legmozgalmasabb szakaszára esik, a zsidók fellázadtak a római elnyomás ellen, így például Júdás – a rablóvezér Ezekiás fia, akit Heródes elfogatott – elegendő férfit szedett össze, hogy megrohamozzák a királyi tárházakat, és hogy bandáját magánhadsereggé alakítsa, terrorizálva ezáltal a környéket, egészen addig, amíg a rómaiak le nem gyilkolták őket. A könyv szerzője állítja: Jézus első intenzív kapcsolata az akkori globális kultúrával, a görög-római civilizációval Szefforiszban született. Hesemann szerint „Jézus egyik tanítása kétségtelenül Szefforisz sorsával függ össze, nevezetesen az, hogy értelmetlen volt szembeszállni Rómával… Õ amellett volt, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré… Õ tudta, hogy Isten országa minden politikai rendszerben megtalálható, s hogy az embert belülről és szeretettel kell megszabadítani és nem erőszakkal. Azt is átélte, hogy lehet jó zsidónak lenni római-hellén környezetben, s hogy a világ felé való nyitottság nincs ellentmondásban a megélt hittel.”

Kiemelten foglalkozik a szerző azzal az utóbbi időben „imamalomszerűen” ismételgetett állítással, hogy az evangéliumok nem Jézus-életrajzok, hanem „csupán” a hit korai keresztény tanúságtételei, s mint ilyenek, sokkal kevesebbet árulnak el a „történeti Jézusról”, mint annak a közösségnek a Krisztus-képéről, amelyben létrejöttek. A szerző figyelmeztet: a túlságosan emberi Jézus már egy nemzedék múlva feledésbe merült volna mindazzal együtt, amit követői állítólag kitaláltak róla. Emlékeztet rá: Tüenei Apollónius, az I. század végének „guruja” nagyobb csodákat művelt, mint Jézus, ennek ellenére a nevét hamarosan már csak a történészek ismerték. Jézus azonban sokkal több volt, „mint egy kudarcot vallott álmodozó”, és ezt nem keresztény források is igazolják, például a híres zsidó történész, Josephus Flavius, aki a Zsidók története című munkájában elismerte, hogy „Õ volt a Krisztus”, és hogy kereszthalála után harmadnapra feltámadt. Hesemann rámutat: a „csodákat művelt” és a halálból való „lehetetlen” föltámadás, amit szemtanúk bizonyítottak, „hozzá tartozott ahhoz, amit egy zsidó a zsidók között Jézusról hallott.” A könyv szerzője vallja: „a Názáreti Jézust soha nem értheti az, akiben nincs meg a készség, hogy legalább lehetségesnek tartsa Isten működését a történelemben. Hogy a gyógyulások visszavezethetők önszuggesztióra (s ezáltal, amint maga Jézus mondta, az illető hitére), éppen úgy más lapra tartozik, mint az a tény, hogy Jézus életének minden mozzanata egy mélyebb szintre is tartozik, s ezáltal allegorikus jelentése is volt. Ennek a szimbolikus nyelvnek a megértéséhez hozzásegít a modern teológia, de nem vezethet félre azzal, hogy magát az eseményt eleve jámbor mesének vagy keresztény tantörténetnek minősítse.” Hesemann hivatkozik az egyházilag elismert csodákra, a lourdes-i és a fatimai Mária-jelenésekre, valamint a stigmatizált kapucinus szerzetesre, Szent Pióra, hogy kialakuljon bennünk „az isteni tevékenység iránti alázat.” Egyúttal emlékeztet rá: II. János Pál még krakkói érsekként kérte meg a szentéletű Pio atyát, hogy imádkozzon egy ismerőse, a lengyel Wanda Poltawska pszichológusnőért, aki ezt követően váratlanul és megmagyarázhatatlan módon gyógyult meg a rák végső stádiumából. „Isten beavatkozása tehát a mi korunkban tudományosan bizonyítható tény. Az ég szerelmére, miért kellene elvitatni ugyanezt a hatalmat Jézustól, Isten emberré lett Fiától?” – teszi fel a teljesen jogos kérdést a könyv szerzője.

Hesemann idézi a modernista francia teológust, Alfred Loisyt (1857–1930), aki egyszer gúnyosan azt mondta: „Jézus meghirdette Isten országát, és eljött az egyház.” A szerző azonban rámutat, hogy Jézus, „aki meghirdette Isten országát, ezt az egyházat ajándékozta nekünk, hogy ezzel az egyházzal együtt és általa valósítsuk meg az Õ látomását. Az Õ nevében emberek követhettek el hibákat, akik éppen olyan tökéletlenek voltak, mint maga Péter, de nincs más. Ez az egyház biztosította, hogy Jézus szavai fönnmaradjanak, mert megóvta minden önkényes értelmezéstől és más célú visszaéléstől. Lehetővé teszi számunkra, hogy ma is megérezzük az Õ jelenlétét és kövessük Öt közösségben Péter utódával, aki vezeti az időn át az Õ nyáját.”

Michael Hesemann bibliai és történeti ismeretanyaga lenyűgöző, könyvét tudományos igényességgel írta meg, de szellemes, olvasmányos stílusban, úgyhogy méltán számíthat nemcsak a témával behatóan foglalkozók, de a nagyközönség kiemelt érdeklődésére is (Szent István Társulat, 2010.).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
-hol-nincs-elso-es-nincs-utolso-vendeg
„Hol nincs első és nincs utolsó vendég”

Évközi 25. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 10,28–33)

16:00
segito-es-arto-felelmeinkrol-szabadegyetemi-eloadas-sapientia-foiskolan2
Segítő és ártó félelmeinkről – Szabadegyetemi előadás a Sapientia Főiskolán

A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Családteológiai Intézetének (CSI) őszi szabadegyetemi előadását „Segítő és ártó félelmeink” címmel szeptember 21-én tartották meg az intézet vezető munkatársai: Papp Miklós, Somogyiné Petik Krisztina és Elekes Szende.

2017. szeptember 22. péntek